Félreértés ne essék, eszünkben sincs elvitatni a leicesteriek érdemeit, Vardyék tettére egész életükben könnyes szemmel fognak visszaemlékezni azok, akik még bármilyen szinten is hisznek a futball romantikájában. Ám valószínűsíthető, ha a címvédő Chelsea nem produkált volna példátlan visszaesést, a Manchester City nem bicsaklott volna meg a kulcsmeccseken, az Arsenal túllépte volna önmaga árnyékát, vagy éppen a Manchester United igazolásai hozták volna, amit elvártak tőlük, a Leicestert nem a világ legszenzációsabb labdarúgóklubjaként emlegetnék, „csupán” egy csapatként, amely megszorongatta a nagyokat, és esélyt adott néhány félreismert tehetségnek. Cikkünkben annak próbálunk utánajárni, melyik nagy klub hol és mit rontott el idén.
Ki mással is kezdhetnénk az elemzést, mint a címvédővel? Ezt pedig nem csupán a bajnokot megillető tisztelet mondatja velünk, de tavaly ilyenkor úgy tűnt, Mourinho csapata annyira egységes és erős, hogy ismét a legnagyobb eséllyel szállhat harcba a Premier League serlegéért. Nyáron egyetlen kulcsember sem távozott, az érkezési oldalon pedig olyan nevek sorakoztak, mint Pedro és Falcao. Igaz, utóbbi unitedes formáját látva, úgy a szurkolók, mint a szakmai vezetés, csak a szupercserét látta a Tigrisben. Pedro beépítésében ugyanakkor volt fantázia, José Mourinho tehát érdekes feladat előtt állt. Ám nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy világossá váljon, a menedzser nem volt képes teljesíteni a küldetést, sőt egy adott ponton úgy tűnt, semmilyen feladatot nem végeztek el rendesen a Chelsea-nél. A Stamford Bridge-n borzalmasan kezdték a szezont, sokáig a kieső helyekhez is fenyegetően közel tanyáztak Hazardék. A Liverpool elleni hazai zakót követően az addig sziklaszilárd, eltántoríthatatlan, a sajtó által ki nem kezdhető Mourinho majdhogynem megsemmisült élő adásban.
A portugál trénert végül karácsony előtt állították fel az edzői székből, azért mert egyszerűen elvesztette tekintélyét a csapaton belül. Lapértesülések szerint Cesc Fabregas és Eden Hazard vállalta magára a főszerepet az edző megbuktatásában. Mindkét játékos esete egyedi, ugyanis az ezt megelőző szezonban a bajnokság legjobbjai, a középpálya urai voltak. A belgát közvetlenül Messi és Ronaldo mögött a világ legjobb játékosának kiáltották ki, míg az egykori Arsenal-játékos osztotta ki a legtöbb gólpasszt a 2014/2015-ös Premier League-idényben. Idén viszont látványosan visszaestek mindketten, ami Hazardnál bizonyult látványosabbnak és tartósabbnak. Idén 39 meccsen kapott szerepet és mindössze négyszer zörgette meg az ellenfelek hálóját.
Guus Hiddinkre hárult a nem túl hálás szerep, hogy megmentse, ami még menthető. A holland tréner nem sokkal kinevezése után a következőket mondta Hazardról: „Újra élveznie kell a játékot, meg kell szabadulnia a fizikai problémáktól, és megint formába fog lendülni. Ahhoz, hogy valakinek esélye legyen elnyerni az Aranylabdát, éveken át és folyamatosan a csúcson kell lennie. Hazard képes erre, de még rengeteg követelménynek kell megfelelnie.”
Az, hogy ezt mennyire sikerült megvalósítania a belgának, ki-ki döntse el maga, tény, hogy az edzőváltás előtt nem talált be, de utána négyszer is eredményes volt a bajnokságban. Persze egy hasonló kaliberű játékmestertől sokkal nagyobb az elvárás, a jövő majd eldönti, jó úton jár-e az egykori Lille-i közönségkedvenc és csapata. Ez azonban már a következő szezon nagy kérdése és Antonio Conte nagy feladata lesz.
Persze nemcsak a támadószekcióval voltak gondok, a védelem sem volt olyan magabiztos, mint a korábbi években, Courtois is hibázott olykor, valamint Diego Costa is későn, főleg az edzőváltás után lendült bele igazán. A belső viszályok és a kulcsjátékosok formahanyatlásának köszönhetően a londoni Kékek olyan nagy hátrányt szedtek össze fél év alatt, ahonnan már nem mutatkozott visszaút.
A tavalyi nyár sem nevezhető kivételnek, a City bőkezű tulajdonosai a nevezett átigazolási időszakot is a transzferlista élén szerették volna zárni – a kiadási oldalon. Kétségkívül sikerült teljesíteni ezt a célt, így indulhatott a harc a sokkal komolyabb elvárások teljesítéséért. Ez természetesen Premier League-győzelmet, valamint a minél tovább kitartó Bajnokok Ligája-menetelést takarta. A cél érdekében érkezett az angol liga egyik legígéretesebb ifisztárja, Raheem Sterling, az előző szezon Bundesliga-passzkirálya, Kevin De Bruyne, valamint a Valencia kőkemény védője, Nicolas Otamendi.
Mindkét sorozatban jól kezdtek az égszínkékek, a bajnokságban hibátlanul indultak, első öt meccsüket megnyerték. A hatodik és a hetedik fordulóban viszont váratlanul becsúszott két vereség, melyek közül az első igazi negatív szenzációnak számított: Pellegrini együttese ugyanis hazai pályán maradt alul a West Hammel szemben. Ekkor a legnagyobb rivális, a Manchester United taszította le az első helyről Sterlingéket, de a következő fordulók alapján nyugodtan alapozhattunk arra, továbbra is szorosan tapadnak majd a helyi riválisra. Majd eljött november 21-e és a Liverpool elleni hazai összecsapás. Jürgen Klopp csapata alaposan meglepte az esélyesebb manchesterieket, óramű-pontosságú kontrajátékának köszönhetően hamar háromgólos előnybe került. A Mangala-Demichelis belsővédő páros bizonytalansága hamar kiütközött, előbbi játékos öngólt is lőtt.
A létfontosságú karácsonyi időszak előtt már a Leicester vezette a Premier League tabelláját, nyomában az Arsenallal, míg az égszínkékek csupán a harmadik helyen vágtak neki az év végi meccsdömpingnek.
Az első ünnepi találkozót az Ágyúsok ellen vívta Pellegrini gárdája, mondanunk sem kell, létfontosságú meccs volt. A mérkőzés elején dominált a City, De Bruyne révén kihagyott egy hatalmas helyzetet is, amit Walcott rögtön megbosszult a túloldalon. Mangalára rájárt a rúd, a londoniak második gólja előtt ismét ő hibázott.
A Leicester elleni meccsen nem született gól a két ünnep között, február 6-án pedig máris jöhetett a visszavágó. Ekkor szembesült az egész világ azzal, hogy a Rókák az első számú esélyesei az idei Premeir League-nek. Mahrezék 3-1-re győztek, köszönhetően az algériai zseniális játékának, a stabil védelemnek és nem utolsósorban a manchesteriek hibáinak. A legnagyobb bűnbaknak Demichelist kiáltották ki, a rutinos argentin bekk többször is alulmaradt a kulcspárharcok során. A sokkot a következő fordulóra sem heverte ki a csapat, ahol ismét létfontosságú találkozót bukott el, ezúttal a Tottenhammel szemben.
Három nappal azután, hogy a Ligakupa döntőjében legyőzte a Liverpoolt, a csapat sima, 3-0-s verésbe szaladt bele az Anfielden. Nem sokkal később következett a városi derbi az Etihadban, egyben az újabb fájó kudarc. A nem túl emlékezetes mérkőzés hősének a unitedes Rashford, antihősének ismét a Mangala–Demichelis páros bizonyult.
A hátsó alakzat sebezhetősége és az a tény, hogy a sztárigazolások nem tudták hozni azt a szintet, amit elvártak tőlük a fenti kulcsmeccseken, igencsak szembetűnőek voltak. Így pedig nem lehet bajnokságot nyerni.
Arsene Wenger pontosan az ellenkező utat választotta tavaly nyáron, mint a Manchester City, hiszen mezőnyjátékost egyáltalán nem igazolt. Csupán Petr Cech érkezett a kapuba, az Arsenal-drukkerek pedig többször is hangot adtak nemtetszésüknek. Az első forduló alapján úgy tűnt, jogosan tüntetnek a londoni drukkerek, a csapat ugyanis hazai pályán szenvedett vereséget a West Hamtől. Ráadásul a magabiztosságáért, rutinjáért és kiváló képességeiért szerződtetett Cech nagyot hibázott a Kalapácsosok első góljánál.
A következő fordulókban sikerült kiköszörülni a csorbát, majd jöhetett az idény első rangadója a helyi rivális Chelsea ellen. Ekkor már látszott, a Kékek nehéz szezonra számíthatnak, több megmagyarázhatatlan vereségen is túl voltak már, így az Emirates Stadionban helyet foglaló szurkolók joggal bízhattak a kedvező eredményben. A Chelsea viszont felszívta magát a derbire és különösebb gond nélkül győzött. Az Arsenal drukkerei joggal bosszankodtak, hiszen régen kínálkozott akkora esély a bajnoki címre, mint az idény elején. Nem sokra rá újabb rangadó következett: a Uniteddel csaptak össze Özilék. Ekkor már sokkal óvatosabb volt mindenki a piros-fehéreknél. Az első hét percben aztán két gólt is berámolt az együttes Alexis Sanchez, valamint Özil révén, a két középpályás vezetésével végül 3-0-ra nyertek az Ágyúsok. A duó a következő fordulókban is remekelt, melyből a csapat is profitált.
Az újévet az élen ünnepelhette az együttes, ekkorra már világossá vált, hogy a Chelsea végleg kiszállt a versengésből, a City határozott, gyors támadójátékkal megfogható, a United támadójátékának megújítása pedig kudarcnak bizonyult. Úgy tűnt, minden tényező az Arsenalnak kedvez, kivéve a Leicester remeklését.
Fél távnál minden jel arra mutatott, ez a két klub versenghet majd a bajnoki címért tavasszal. Januárban két fontos rangadót is vívott a londoni csapat, de sem a Liverpool, sem a Chelsea ellen nem sikerült nyerniük. Elérkezett a Leicester elleni, szuperrangadóvá átminősült összecsapás, ekkor a Rókák öt ponttal vezettek Sanchezék előtt. Sokáig úgy tűnt, újabb derbit nyer a Leicester, de egy kiállítás és Wellbeck nagyszerű visszatérése megpecsételte sorsukat, az Arsenal fordítani tudott. A londoniak két pontra jöttek fel, éleződni látszott a versenyfutás, ráadásul a lélektani előny is náluk volt.
A Manchester United elleni rangadón az önbizalommal nem lehetett gond, hiszen az Ágyúsok, az első mérkőzésen simán legyőzték Van Gaal fiait. Ezúttal azonban a Unitednak jött ki jobban a lépés, és 3-2-re megnyerték a fordulatos mérkőzést. Ráadásul a Swansea is legyőzte a csapatot az Emiratesben, a szurkolók ismét kesereghettek. Nem sikerült teljesen kilábalni a gödörből, több pontot is elvesztegettek, így az Arsenal is kiszállt a bajnoki címért folytatott versenyfutásból. Úgy tűnt, az előző évek kudarcai annyira bénítóan hatottak még idén is a csapatra, hogy most sem sikerült meglovagolni az esélyt, pedig majdnem minden tényező mellettük szólt.
A Vörös Ördögök drukkerei óvatos duhajok voltak a bajnoki címet illetően tavaly nyáron, viszont a vezetőség egyértelműen az első helyre pályázott. Ennek érdekében hasonló költekezésbe kezdtek, mint a városi rivális City. A legnagyobb reményeket Memphis Depay szerződtetéséhez fűzték, tőle egyértelműen azt várták, legyen a csapat igazi vezére, játékmestere. Ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy a holland tinédzser rögtön megkapta a legendás hetes mezt, melyet előtte olyan ikonok viseltek az Old Traffordon, mint Cantona, Beckham vagy éppen Cristiano Ronaldo. Depay képességei alapján mindenképp hasonló pályafutásra hivatott, hollandiai formáját és világbajnoki szereplését nézve nem is voltak túlzóak a fenti elvárások.
Az átigazolás véghajrájában újabb nagy reménység érkezését jelentették be: Anthony Martialért ötvenmillió fontot sem sajnált a klub. A Monaco egykori üdvöskéjének érkezése érdekes kérdést vetett fel: hogyan szerepelteti őt és Rooney-t egyszerre Van Gaal? Esetleg kit hagy ki? A klublegendát vagy az ötvenmilliós új szerzeményt?
A holland szakvezető kipróbálta centerként is a franciát, aki jól kezdett, rögtön bemutatkozó mérkőzésén beköszönt a Liverpool ellen. A szezon elején nagyszerűen ment neki, lőtte a gólokat, idővel azonban ellaposodott a játéka. A fentebb megfogalmazott kérdésekre is választ kaptunk, a francia csatár egyre gyakrabban szerepelt a szélen is.
Visszatérve Depayre, a hollandról hamar kiderült, túl nagy feladatot bíztak rá. Nem tudta hozni, amit elvártak tőle, legtöbbször öncélúan játszott, inkább a pályán kívül vétette észre magát. Van Gaal emiatt idővel egyre többször kihagyta a csapatból. Co Adriaanse, a Porto, az Ajax és a Twente korábbi edzője sarkos véleményt formált honfitársáról: „Egy fiatal játékos nem viselkedhet így, a holland válogatotthoz úgy érkezett meg, mint egy perui pánsípos Semmi tisztelet. Ne a kiöltözéssel foglalkozz, inkább a játékkal. Cristiano Ronaldo is ezt csinálja, de ő legalább már letett valamit az asztalra. (Depay) nem gondol arra, hogy a tetteivel a holland nemzetet képviseli.”
Az idény elején még bizakodhattak Manchester vörös felén, a hetedik fordulóban élre is álltak, de aztán ellaposodott a gárda játéka, unalmas és – ami még aggasztóbb – eredménytelen támadójáték jellemezte Rooney-ék futballját. Fél távnál biztosnak tűnt, óriási fordulatnak kellene beállnia, hogy legyen esélyük feljebb kapaszkodni, erre azonban hiába vártak az Old Traffordon, nem következett be.
Az idény második felében, de főleg a végén a Tottenham bizonyult a Leicester legnagyobb riválisának, a szezon előtti esélylatolgatások során viszont senki sem sorolta a bajnokesélyesek közé az együttest. Sőt a bajnoki cím megszerzését Daniel Levyék sem tűzték ki konkrét célként. A Sarkantyúsok mégis remek szezont futottak. Kane ismét félelmetes formában játszott, Pochettinoék azonban a végén mégsem tudták kihasználni a Rókák botlásá(ai)t.
Elemzésünk végén talán sokakban megfogalmazódik a gondolat, hogy minden a Leicester Citynek kedvezett az idényben, éppen ezért rögzítsünk néhány tényt még egyszer. A leicesteriek igazolásaira senki sem kapta fel a fejét. Igazi nagy név nem érkezett a csapathoz, és a keretben sem találhattunk ünnepelt világsztárt. (Cambiasso már levezetni ment Leicesterbe a feljutás után.) Mégis igazi csillagokként ragyogtak a szezon során, máshol már lesajnált játékosaik pedig sok esetben újjászülettek. Ráadásul egy sokak által lebecsült edző keze alatt, a nagyágyúk anyagi forrásait meg sem közelítő költségvetésből gazdálkodhattak.
A bajnokság kezdetén 5000 az 1-hez adták a végső győzelmüket a bukmékerirodák. Legközelebb kétszer is meggondolják.
