Az élet értelme (és más történetek)

Ha az igazság és anyám között kellene választanom, mondta Camus, akkor anyámat választanám.

(karnevál)

A szlovák neofasiszták rendet raknak. A fehér az fehér, a fekete az fekete, megmondják a tutit, nincs kecmec. Amióta bekerültek a parlamentbe, róluk szólnak a hírek, ők pedig élvezik a reflektorfényt. A vonatokra saját járőröket küldenek, a „túlságosan szabadszájú” színházi előadást félbeszakítják, legutóbb pedig az ország egyik legjobb iskolája került a célkeresztjükbe, mert egy tanítónő nem átallotta azt javasolni a diákoknak, hogy a karneválon a fiúk nyugodtan megjelenhetnek szoknyában is. „A fiainkból ne csináljanak buzikat!” – tiltakozott egy szülő, mire a parlamenti neofasiszták azonnal felsorakoztak mögötte, országos botránnyá dagasztva az ügyet. „Az ilyen deviáns akciók gyerekeink egészséges szexuális fejlődését veszélyeztetik” – állt a kopasz erkölcscsőszök közleményében.

(vakond)

Vajon úgy gondolják, kérdezte ekkor egy tanítónő, hogy az a gyerek, aki a jelmezbálon vakondnak öltözik, onnantól kezdve élete végéig vakondként él majd, rovarokat kapirgálva a föld alatt?

(illik, nem illik)

Úgy volt, hogy egy író barátom is dedikál majd az idei könyvhéten egy vidéki városban az íróválogatott képviseletében. Tavalyelőtt jelent meg díjnyertes regénye a Magvetőnél, egy „agrothriller” az emberi mélyvilágról, a lélek sivárságáról, az artikulálhatatlan nyomorról. De nem dedikálhat. A rendezvény szervezői közölték, hogy „a könyv témája nem illik az ünnepi könyvhét közönségéhez”. Kemény, nem?

(lázadó)

Cikket írok Albert Camus és a foci kapcsolatáról, elolvasom hozzá Olivier Todd könyvét. Ő említi, hogy amikor az irodalmi Nobel-díj odaítélésének híre eljutott Franciaországba, Camus egyik barátnője annyit mondott az írónak: „Szegény Albert, te, akiből olyan szép lázadó lett volna!”

(konform)

Nem sokkal a Nobel-díj átadása után svéd egyetemisták nyilvános vitára hívták Camus-t. Arról kérdezték, hogy Franciaországban a politikai hatalom veszélyezteti-e a véleményszabadságot és a szabad sajtót; mire Camus azt válaszolta, az emberre mindig nehezedik valamiféle nyomás, „de a konformizmusé gyakran sokkal erősebb, mint a hatalomé”.

(krémes)

Pavel Vilikovsky, a kiváló szlovák író nyilatkozta egyszer, hogy Európa nem a keresztény értékeken alapuló identitását félti, hanem a vasárnap délutáni krémest.

(anya)

Camus – aki cigarettát és pipadohányt küldött a bebörtönzött Déry Tibornak! – gyakran magányosnak és körön kívülinek érezte magát. Sem a jobb-, sem a baloldali kórusba nem állt be. Úgy vélte, az írástudóknak mindenkor bírálniuk kell az uralkodó elitet, pártállástól függetlenül. Saját nagyothalló, írástudatlan anyját azonban mégiscsak fontosabbnak tartotta mindenféle ideológiánál. Ha az igazság és anyám között kellene választanom, mondta egyszer, akkor anyámat választanám.

(és még?)

Amióta az IC-vonatok megállnak Komáromban, ötven perc alatt el lehet jutni Budapestre. A vonaton Dárdai Pál önéletrajzi könyvét olvasom. „Amikor hazajöttem Berlinből a válogatottba, nemegyszer az volt a benyomásom, mintha a »magyarfoci« külön sportág lenne. [ ] Nem látom túl rózsásan a helyzetet, ez az igazság. Ha Michel Platini nem emeli fel az Eb-résztvevők számát, nem biztos, hogy kijutottunk volna. Oké, van egy megbízható válogatottunk. És még?”

(fizika)

A vonat Tatabányán megáll.

„Állunk?” – kérdezi egy fizika szakos egyetemista.

(ifjúság)

A Tabán artmoziban megnézem az Ifjúság című filmet. Egyedül ülök a nézőtéren. A film gyönge. „Nem szabad arra pocsékolnunk az időnket, hogy a szörnyűségekről beszélünk; beszéljünk a vágyainkról!” – mondja az egyik szereplő.

Rendben, beszéljünk.

(vágy)

Megnézni egy Boca Juniors–River Plate-meccset, láthatatlanná válni, üres londoni utcákon sétálni, vagy csak órák hosszat ülni a szádelői sziklák tetején, és semmit sem csinálni. „Az alkonyi eget tanulmányozni.” Erre vágytam. Ma már nincsenek ilyen vágyaim.

Jó volna elolvasni Esterházy Péter új könyvét, a Hasnyálmirigynaplót, már ha ez vágynak nevezhető. Megtudni valamit általa. Miről is? Az életről? A halálról? A halállal való szembenézésről? Az élet értelméről? Ez ostobaság, nyilván. Az élet értelmét kutatni a közömbös, hideg, értelmetlen univerzumban. Na jó, annak azért tudnék örülni, ha a kisfiam dogmatizmusok nélküli, szabad világban nőne föl.

A többi, az alkonyi éggel együtt, csak ráadás.