„Akkor kellett volna leugrani az Eiffel-toronyról, amikor még voltunk valakik.” Már nem tudom, melyik Kosztolányi-novellában van ez a mondat. Biztosan Esti mondja.
A meccsen aztán kiakad a katarzismérő mutatója, és úgy is marad. Autriche–Hongrie 0:2. Meccs? Nevezzük napkitörésnek. Azelőtt (új időszámítás!) néha elgondolkoztam azon, mi célja lehetett Istennek a futballal. Most már tudom. Bordeaux-ig kellett utaznom, hogy életemben először – szégyen vagy sem – elsírjam magam az örömtől egy focimeccsen. 39 éves fejjel. S nem én voltam az egyetlen, akit rázott a boldog zokogás. Leírnám, ha tudnám, de vannak élmények, amelyekre nincsenek szavak. Mennyország tourist.
Egész életemben erről álmodtam, mondja a meccs után Gera.
A franciáknak van egy találó kifejezésük az orgazmus pillanataira: la petite mort. Kis halál. Amikor megszűnnek a téridő koordináták.
Éjjel kettőkor: Le Café Rouge. Odabent tánc, emberpára, győzelmi mámor. Le rendez-vous. Magyarok, walesiek, írek, néhány mattrészeg osztrák. Meg francia egyetemista lányok, enyhén becsípve. Együtt éneklik a refrént: „I love you baby, and if it’s quite all right, I need you baby, to warm my lonely night.” Felirat a mosdó ajtaján: kérjük, a vécépapírt a vécébe, a kotonokat pedig a szemétkosárba dobják. Szilvüplé.
Másnap mosolygós kábulat, enyhe fejfájással. Délután, a böjt jegyében, befejezem Esterházy Hasnyálmirigynaplóját. Boldog, szomorú dal. Benne a mondat: „Lám, milyen irdatlan sok jó van ebben a kibaszott, szar világban.”
