Élni egy társadalomban, amely száműzte a csöndet. Néha azon kapom magam, hogy átmeneti lakás helyett egy tökéletesen zárt, nehezen megközelíthető, de legfőképpen hangszigetelt erődítményről álmodozom, akárha egy Thomas Bernhard-regény szereplője volnék. (Nem mellesleg: a Robinson Crusoe alakját ihlető skót tengerész, Alexander Selkirk, miután több évet töltött egy lakatlan szigeten, hazaérve képtelen volt beilleszkedni a társasági életbe, s a szülei falujában egy barlangba húzódva élte le az életét.)
„Nekem ahhoz, hogy írjak, el kell zárkóznom; nem úgy, mint egy remetének, hanem mint egy halottnak.” Ezt Franz Kafka üzente annak a lánynak, Felice Bauernek, akit kétszer jegyzett el, de mégsem vett feleségül. Kafka arra vágyott, hogy egyszer félrevonulhasson egy olyan helyre, ahol senkivel sem kell beszélnie. Neuraszténiája a legkisebb neszt is az elviselhetetlenségig felnagyította. Zavarta az utcai zsibongás, a gyerekzsivaj, a szomszédok beszélgetése az erkélyen és a kovácsműhelyből kihallatszó kopácsolás. „Az ördög hangjai” – mondta ezekre. Az idegösszeomlást elkerülendő vidéki elvonulással is kísérletezett, ott viszont az apró zörejeket volt nehéz megszoknia. „Az egerektől megszabadít a macska. De mi szabadít meg a macskától?”
A nyarakat általában szanatóriumokban töltötte, eleinte konkrét diagnózis nélkül is, saját kérésére, később pedig már súlyos tüdőbaját kezelendő. Amikor tuberkulózisa a gégéjét is elérte, egy bécsi fül-orr-gégészeti klinikára került; testsúlya akkor már csak 49 kiló volt (téli ruhában). Barátai – köztük Franz Werfel, a bécsi irodalmi élet legismertebb alakja – megpróbálták elérni, hogy a csöndmániás Kafkának legalább saját szobája legyen a klinikán, de egy anekdota szerint az intézményt vezető professzor így reagált levelükre: „Írt nekem valami Werfel, hogy tegyek meg minden tőlem telhetőt valami Kafkáért. Azt már tudom, ki az a Kafka: egy páciens a 12-es kórteremből. De ki az a Werfel?”
Bécsből végül a kierlingi szanatóriumba vitték Kafkát, aki addigra már se enni, se beszélni nem tudott. Környezetével kis cédulákon kommunikált (mint Babits vagy Kosztolányi), szüleit pedig – halála előtt egy nappal – levélben arra kérte, hogy ha lehet, inkább ne látogassák meg, hiszen úgysem tud megszólalni. Az orvosoknak írott utolsó üzenete pedig így szólt: „Liliomot hozzanak nekem a rétről, ne injekciókat.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!