Amikor annak idején a Támasz Alapítvány pécsi menhelyén kérdőíveket töltettem ki hajléktalanokkal, volt köztük egy Csaba nevű, 40 év körüli férfi. Egy munkahelyi baleset során mindkét bokája és csuklója eltört, rokkant lett, kitették az albérletből. Akkor már tíz éve menhelyeken élt. Dicsérte a nyolcvan férőhelyes, matracos pécsi szállást. Ő aztán teljesen meg van elégedve mindennel, mondta, mert van víz, és az a legfontosabb.
Személyes tárgyait – egy hamutartót, egy fogkefét és egy visszapillantó tükröt – mindig magánál tartotta egy nejlonzacskóban. Ez itten a vagyonom, mutatta büszkén. Arra kért, okvetlenül írjam bele a kérdőívbe, hogy halála esetén belső szerveit felajánlja kutatási célokra. Csaba az egyik szemére nem látott (zöld hályog), és olyan kevés rokkantsági nyugdíjat kapott, ami napi egy levesporra sem volt elég.
A kérdésen, hogy éhezik-e, eltöprengett, majd azt válaszolta: tulajdonképpen nem. Az persze előfordul, tette hozzá, hogy három-négy napon át nem eszik, de ha dohányt szív közben, akkor nem is érzi az éhséget. Így oldja meg az étkezést, mondta félszegen mosolyogva, egy zacskó dohánnyal.
A következő kérdésre („milyennek értékeli az életét?”) öt válaszlehetőség volt, 1. nagyon rossz, 2. rossz…, de itt Csaba félbeszakított, dehogy rossz, mondta, az ő élete nem rossz, az ő élete elfogadható, bólogatott, nagyon is az.
Ez most a Képes Sportjaimról jutott eszembe. A lemondásról. A hiány fokozatairól. És mélyen elszégyelltem magam. Mert ami akkor Csaba gesztusaiból áradt, az nem a kilátástalanság nyugalma volt, hanem valami gyermeki derű. Hogy egyszer majd talán ő is eljut a napsütötte sávig. Bárcsak mindig, mindig lenne annyi erőnk, hogy emberi méltóságunkat – s mellé ezt a csöndes, halk, egyszerű derűt – megőrizzük magunkban. Akkor is, ha egy hamutartó, egy fogkefe és egy visszapillantó tükör lesz az egyetlen vagyonunk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!