Márainak van egy tárcája (Beszéd az egyszerű nácival. Ujság, 1933. január 31.), amelyben egy elhivatott, lelkes nemzetiszocialistát beszéltet egy berlini sörmérésben. A csaposként dolgozó interjúalany – aki szerint „a szocialisták árulók, a német nemzetiek a nagytőke lakájai s a kommunisták mind ázsiai zsidók” – a poharak mosogatása közben kéjesen gondol arra, hogy hamarosan eljön az ő ideje.
Néhány évvel Márai cikke után Ödön von Horváth írt kiváló pamfletet (Korunk gyermeke; 1938) arról, hogy a frusztrált, munka nélküli fiatalok számára miért olyan vonzó a nemzetiszocialista vízió: tartozni valahová, sutba dobni az „ostoba ideálokat a nemzetközi jogról meg az örök békéről”, s mivel „erőszak nélkül nincs igazság”, leszámolni a „hazátlan bitangokkal”. A könyv főhőse elégedett, mert a harc értelmet adott az életének: „pacifista susmusolók, előlünk nem menekültök!”
Fedor Gál nem menekülni akar (mint a pamflet szerzője, Ödön von Horváth, aki az anschluss éjszakáján egyetlen aktatáskával a hóna alatt kényszerült elhagyni bécsi lakhelyét), hanem beszélgetni, még akkor is, ha világos számára: az álláspontok jottányit sem fognak közeledni.
A prágai humanista és a kassai nemzetiszocialista vitájának nincs győztese. Nem is lehet. Tulajdonképpen csak egyvalamiben értenek egyet: aki túl akarja élni a következő évtizedeket, annak nem árt elsajátítania néhány önvédelmi technikát, mert az erőszak világa jön. Máskülönben a barikád két oldaláról beszélnek át a másikhoz. Ennek ellenére volt értelme a levelezésnek, véli Fedor Gál, hiszen ahol az emberek beszélgetnek egymással, ott kisebb az esélye az erőszak eszkalálódásának; s párbeszédet folytatni még mindig jobb, mint agyonverni a másikat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!