Hedvig elköltözött, mi maradtunk

Nem a mi bőrünkre megy a játék? Dehogynem. Hedvig mi vagyunk.

– amikor lövészgyakorlatok közben rólunk nevezik el a céltáblát;

– amikor pocskondiázó rigmust költenek rólunk a futballstadionok lelátóin (mint tette ezt a nyitrai kemény mag);

– amikor a totalitárius rendszerek hírhedt eljárását, a kényszer-hospitalizációt felelevenítve két hónapra pszichiátriai intézetbe zárnának bennünket, hogy így állapítsák meg, milyen elme- és lelkiállapotban voltunk hat évvel korábban (az indítvány idején Hedvig már két kisgyermek édesanyja volt);

– s milyen lehet arra ébredni, hogy az éj leple alatt – amíg mi aludtunk – lakásunkban idegenek jártak, kinyitották az ajtókat, kihúzogatták a fiókokat, órákkal később pedig leül mellénk a buszon egy ismeretlen nő, kezében a feldúlt nappalinkat ábrázoló fényképekkel.

S még sorolhatnám.

Az, hogy Hedvig a lejáratására törekvő, épelméjűségét megkérdőjelezni hivatott, titkosszolgálati játszmákra emlékeztető manőverek közepette sem maradt egyedül, elsősorban néhány szlovák értelmiséginek köszönhető:

– Eugen Kordának, a szlovák köztévé (STV) egykori riporterének, aki elsőként mutatott rá a hatóságok hazugságaira a Hedvig-üggyel kapcsolatban (s akit ezért állásából elbocsátottak);

– a Tyzden hetilap újságíróinak, akik feltárták a nyomozati iratok ellentmondásait, és leleplezték az ügyészség tendenciózus és manipulatív eljárását;

– Jozef Hasto pszichiáternek és Roman Kvasnica ügyvédnek, akik minden nyilvános fórumon Hedvig emberi méltóságát és szavahihetőségét védelmezték;

– s persze a kiváló felvidéki magyar újságírónak, Vrabec Máriának is, aki felkavaró riportkönyvet írt az ügyről.

Hedvig azóta elköltözött ebből az országból. Mi maradtunk, abban bízva, hogy Gandhinak igaza volt, s „az igazság és a szeretet előbb-utóbb győzedelmeskedik a zsarnokság fölött”.