Tiltsuk be a tapsot (és más történetek)

„A tébolyda megszűnt excellenciádra nézve menhely lenni.”

Falk Miksa könyvében (Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála) olvasom: „A napi beszéd tárgyát akkor Schmid rablógyilkos merénye képezte, ki urát, Hurzot az irodában meggyilkolta, holttestét szétvagdalta s egy ládába rakva e fölirattal: »Delicatessen«, Galíciába szállíttatta.”

Hétvégén Pécsett, látogatóban. Éppen egy harsány utcai karnevál kellős közepébe csöppenünk. Bahtyin írt valami szépet & okosat a karneválokról, elő kellene keresnem, valahová kijegyzeteltem, mert a focira is érvényes volt; ti. hogy amíg tart (a karnevál vagy a meccs), addig megszűnnek az alá-fölé rendeltségi viszonyok, és felfüggesztődnek, úgymond, a hétköznapi normák. Na mindegy. Bahtyin a múlté. De Pécsbe változatlanul szerelmes vagyok. „Létemnek lángja, lágyékom vágya, Lolita.” Valahogy így. Dúl a love.

Olvasom, hogy egy ausztrál iskolában betiltották a tapsot, mert a hangos tapsolás zavarhatja a zajérzékeny diákokat és tanárokat. Azt írják továbbá (a BBC-n), hogy a gyerekek mostantól arcmimikájukkal fejezhetik ki tetszésüket. Nagyszerű ötlet, javasolni fogom a kiterjesztését az utcai zajokra, légkalapácsokra, köszörűkre, a hangosan tévéző szomszédokra stb.

A tapsról a zongorista Glenn Gould jut az eszembe, aki annyira gyűlölte a közönség megnyilvánulásait, hogy a Tiltsuk be a tapsot! című esszéjében kidolgozta a tapsok és egyéb demonstrációk eltörlésének tervét. Gould szerint a taps „a bűn eszköze”, mert olcsó hatásvadászatra ösztönöz, s ezzel félrevezeti az előadót. „A művészetet a belső tűz igazolja, nem pedig a sekélyes külső megnyilatkozások Utálom a közönséget mint tömegjelenséget, gonosz erőnek tartom, és nem vagyok hajlandó engedelmeskedni a törvényeinek” – írta.

Pécsi program: pénteken mozi (Ernelláék Farkaséknál), szombaton foci (Komló–Pécs, vendégszektor). Az megvan, hogy 1963-ban a Komlói Bányász csak két ponttal maradt le a bajnoki címről az NB I-ben, néhány évvel később pedig a KEK-ben idegenben győzte le 2:1-re a belg­rádi Crvena Zvezdát, megszakítva ezzel a jugoszláv sztárcsapat ötödik éve tartó hazai veretlenségi sorozatát?

„Álmaim kéklő egén, gyümölcsfáim tetején ”, ez szól most a hangszórókból a komlói völgyben, a hangulatra nem lehet panasz, de amikor a pécsi szurkolók egy jelentős részhalmaza náci karlendítéssel gondolja biztatni övéit (a „mun­kást”), akkor kezdeti jókedvünk (szokásos szombati futballderűnk) alábbhagy, mi pedig legott lelépünk, s a második félidőre inkább a megyekettes Hosszúhetény–Somberek meccset választjuk a szomszédban, a kertek alatt.

Kibicek a pálya szélén: „Mi van, spori, a szemeden ülsz? Vigyázz, mert megcsíp a kakas!”

Öreg bácsi a sokadik, kaput elkerülő lövésnél: „Tönk­re­te­szitek a fákat!”

Kispadról felpattanó edző: „Legyél észnél! Ne kapkodj! Lábmunka, Tyutyu! Lábmunka!”

Egy szeretethiányos hazai drukker dobozos sörrel a kezében: „Nem igaz már, baszd meg, hogy nem tudtok berúgni egy kibaszott gólt!”

Hosszúhetény–Somberek 0–2.

Vasárnap kora délután. Nyugdíjasok támolyognak elő a pécsi Aranygaluska étteremből, elégedetten, jóllakottan. Fehér ing, szandál. A parfümillatú úri középosztály. A szemközti oszlopról egy kétfarkú kutya néz rájuk.

„Tudta? – Nemigen.”

A parfümillatúak egymásra néznek („mi ez a hülyeség?”), és szitkozódva tépdesni kezdik a Magyar Kétfarkú Kutya Párt plakátjait. Rövid szóváltásba elegyedünk (utcai szemináriumunk témája: a jogsértő magatartás és következményei). Peckesen, hetykén vonulnak el, arcukon a jól végzett munka örömével.

Az osztrák rendőrminiszter, Adolf Thierry báró írta Széchenyinek: „A tébolyda megszűnt excellenciádra nézve menhely lenni.”

A Jelenkor irodalmi-művészeti folyóirat (rendelje meg most!) mutatta be egyszer V. Májerszky Róbert képeit „Nagypécs, világváros” címmel. Ez a különc, zárkózott, autodidakta festő világvárost vizionált Pécsből, metropoliszt széles sugárutakkal, igazságügyi palotákkal, kolosszális katedrálisokkal, lagúnákon ringó gondolákkal (Nagy­pécs = Magyarvelence!), repülőállomással, monumentális „röneszánsz képtárral”. Párizs, London, Róma, Pécs. V. Má­jerszky Róbert, ez az álomvilágban élő, színtévesztő festő (aki nevük szerint rakta egymás mellé a festékeket, s úgy látott munkához) 1964-ben hunyt el. Sír­fel­ira­ta ennyi: PAX.