„Kedves Fiam, ez az utolsó levél, amelyet Neked írok. Nagy öröm volt számomra, hogy Veled élhettem. Most vár Rád néhány kellemetlen intéznivaló, idegen emberek jönnek majd, hogy teljesítsék kötelességüket, mert halálesetről van szó. Mondd meg nekik, hogy rákos voltam, elutasítottam a kezelést, a fájdalmak pedig egyre erősödtek. Nagyon szeretlek! Nem tudom, hogy odaát milyenek a lehetőségek, de szívesen segítek Neked onnan is, ha szükséged lesz rám.”
Föl lehet-e készülni a halálra? A haldoklásra? Nem tudom. Lehet-e trenírozni a lelki békét? Ideig-óráig talán. Tibeti kurzusokkal. Meditációval. Hittel. De néha, amikor lankad a figyelmünk, egyszer csak megérint bennünket a semmi, ablak nyílik a közönyös, hideg, sötét univerzumra, és „elönt a jeges rémület”, írnám, ha volnának megfelelő szavak. Nincsenek. Se szavak, se fogódzók. Nem tudom, hogyan kell szembenézni a halállal. Erre nem tanított meg senki. A kanti Verstand és Vernunft közötti különbségre igen, a benzolgyűrű képletére is. Az igazán fontos dolgokra nem. Bár nem vagyok biztos abban, hogy az ilyen jellegű tapasztalatok átörökíthetők-e. Hogy artikulálhatók-e egyáltalán.
S miközben ezt írom, bejön a szobába a tizenöt hónapos fiam, megáll előttem egy leporellóval, rám néz, és azt mondja: hattyú.
Erre sincsenek szavaim, az ilyen jelenetekre. Láthatod, ilyen behatárolt a tudásom, fiam. Ilyen töredékes. S ha holnap meghalnék, fogalmam sincs, milyen mankót hagyhatnék itt neked anyád tiszta tekintetén kívül.
Márai írja valamelyik utolsó naplójában, hogy az élet értelmetlenségét nehéz feldolgozni, s tulajdonképpen csak egyetlen eszközünk van rá, hogy teljes kiszolgáltatottságunkban legalább valamelyest megőrizzük emberi méltóságunkat, s ez az eszköz az irgalom. Az irgalom, amely nem ítél, és nem vár viszonzást.
Ez minden, amit át tudnék adni, fiam.
