Valami szépet

Ha holnap meghalnék, milyen fogódzót hagynék a fiamnak?

Valami szépet kellene írni. Szép, pasztell­színű, megnyugtató őszi jegyzetet. Hogy ha majd húsz év múlva elolvassa a fiam, mosolyogjon.

Emléktöredékek kassai őszökről. A bé­ke­ma­ra­to­ni­ról, például. Ahogy állunk az út szélén októberi va­­sár­na­pon, várjuk az élbolyt, a csehszlovák, szovjet, ke­­let­német meg lengyel versenyzőket, majd feltűnik családunk egyetlen hosszútávfutó ismerőse, egy matematikaprofesszor, mi pedig kiabálni kezdünk, bele az ütemes trappolásba, az erőlködő lihegésbe, hogy hajrá, Laci bácsi, bár tulajdonképpen csak én kiabálok, a nővérem nem, ácsorgunk még egy kicsit, megtapsoljuk a mezőny végén vánszorgókat, a lépni is alig bírókat, aztán apám kézen fog bennünket, és hazamegyünk.

Vagy a sirályok a pozsonyi lakótelepen már évekkel később, filozófia szakos egyetemista koromban, amikor alig mertem megszólalni a szemináriumokon, szégyelltem, hogy nem tudok tökéletesen szlovákul, hogy néha elrontom a ragozást, „Gazdag, álljon föl, mi a különbség Kantnál az ész és az értelem között?”, és akkor tudtam, hogy negyven szempár mered rám, ők volnának az elit, Szlovákia legtehetségesebb fi­lo­zó­fus­nö­vendékei, engem pedig éppen formalinba mártottak, gombostűre szúrtak, és nagyító alatt vizsgáltak, kerestem a szavakat, a megfelelő kifejezéseket, nem is szavak voltak azok, hanem valami néma, elfojtott sikolyok a kínzókamrából, szerettem volna eltűnni, felszívódni, láthatatlanná válni, bevackolni magam a könyv­tár alagsorába, az egyedüli helyre, ahol biztonságban éreztem magam, vagy a szádelői erdőbe, vagy bárhová, csak nem ott lenni, „mi a különbség a Verstand és a Vernunft között, hall engem, Gazdag?”, azon az őszön előfordult, hogy egy hétig nem szólaltam meg, akkor még nem volt mobiltelefon, napokra el lehetett tűnni, csak a főrévi lakótelep madaraival beszélgettem, sirályokkal és fekete rigókkal.

Dezo Ursiny (1947–1995) leveleit olvasom. Ursiny szlovák zenész volt, torokrákot diagnosztizáltak nála; műtétekkel és utókezelésekkel kilábalt a betegségből, évekig tünetmentes volt, de amikor a rák visszatért, Ursiny úgy döntött, méltósággal szeretne meghalni, s másodszor már nem csinálja végig a megalázó kórházi procedúrákat; a legvégén még a morfiumot is elutasította, mert tiszta fejjel akart távozni. Egyedül nevelte a fiát, s az utolsó hónapokban leveleket írt neki az élet értelméről, a szeretet erejéről, a jelenben való lét fontosságáról.

„Kedves Fiam, ez az utolsó levél, amelyet Neked írok. Nagy öröm volt számomra, hogy Veled élhettem. Most vár Rád néhány kellemetlen intéznivaló, idegen emberek jönnek majd, hogy teljesítsék kötelességüket, mert halálesetről van szó. Mondd meg nekik, hogy rákos voltam, elutasítottam a kezelést, a fájdalmak pedig egyre erősödtek. Nagyon szeretlek! Nem tudom, hogy odaát milyenek a lehetőségek, de szívesen segítek Neked onnan is, ha szükséged lesz rám.”

Föl lehet-e készülni a halálra? A haldoklásra? Nem tudom. Lehet-e trenírozni a lelki békét? Ideig-óráig talán. Tibeti kurzusokkal. Meditációval. Hittel. De néha, amikor lankad a figyelmünk, egyszer csak megérint bennünket a semmi, ablak nyílik a közönyös, hideg, sötét univerzumra, és „elönt a jeges rémület”, írnám, ha volnának megfelelő szavak. Nincsenek. Se szavak, se fogódzók. Nem tudom, hogyan kell szembenézni a halállal. Erre nem tanított meg senki. A kanti Verstand és Vernunft közötti különbségre igen, a benzolgyűrű képletére is. Az igazán fontos dolgokra nem. Bár nem vagyok biztos abban, hogy az ilyen jellegű tapasztalatok átörökíthetők-e. Hogy artikulálhatók-e egyáltalán.

S miközben ezt írom, bejön a szobába a tizenöt hó­­na­pos fiam, megáll előttem egy leporellóval, rám néz, és azt mondja: hattyú.

Erre sincsenek szavaim, az ilyen jelenetekre. Lát­ha­tod, ilyen behatárolt a tudásom, fiam. Ilyen töredékes. S ha holnap meghalnék, fogalmam sincs, milyen mankót hagyhatnék itt neked anyád tiszta tekintetén kívül.

Márai írja valamelyik utolsó naplójában, hogy az élet értelmetlenségét nehéz feldolgozni, s tulajdonképpen csak egyetlen eszközünk van rá, hogy teljes kiszolgáltatottságunkban legalább valamelyest megőrizzük emberi méltóságunkat, s ez az eszköz az irgalom. Az irgalom, amely nem ítél, és nem vár viszonzást.

Ez minden, amit át tudnék adni, fiam.