– Mikor kezdtél intenzíven portrézni?
– Ez három éve elkezdett sorozat. Amolyan tanulmány a mai napig, mert a portréfotózás mindig nagyon izgatott, de csak most kezdtem aktiválni magam. Persze már egy ideje hatás alatt: August Sander, Irving Penn, Platon, Anton Corbijn. Sorolhatnám reggelig. Elsőnek, ha jól emlékszem, Corbijn zenészportréitól és lemezborítóitól őrültem meg, amibe persze belejátszott erősen, hogy ezen időszakban nőtt nagyobbra a fülem is mindenféle zenei irányok felé, és furcsamód mindig az ő képeibe akadtam, legyen az Tom Waits, Ian Curtis, Johnny Rotten, Keith Richards, Bowie, az Oasis, a Nirvana és a többi. De leginkább Miles Davis kezes képe lett etalon.
– Miért pont telefonnal?
– A telefonos műfaj egyelőre még megengedi, hogy bolondnak nézessem magam anélkül, hogy megrettennének egy nagyobb masinától; mindenféle emberrel „játszhassak”, és a lehető leghamarabb meggyőzzem őket utcán, helyeken, szituációkban. És a képet is így lehet a leggyorsabban megcsinálni.
– A francia elnöktől rock and roll arcon át a hajléktalanig.
– Mind ugyanazok vagyunk.
– Hátterek?
– Ezzel leginkább az a játék, hogy ha lehalászok valakit, hamarjában úgy százméteres körzetben találjak valamit, ami „időtálló”. Ha megnézed a képeket, nem találsz a díszletben olyan elemet, amely adott korba helyezné el a tagokat. Lehetne a jövőben vagy akár a múltban is bőven. Ez amolyan koncepció.
– Hol tartasz?
– Lassan úgy ötszáz körül. Még mindig nem tartom magam portréfotósnak, de nagyon izgalmas tanulóút. Ráadásul nem úgy szólítasz meg egy punkot, mint egy vezérigazgatót. Viszont meggyőzésükre ugyanannyi időd jut, legfeljebb más szavakkal. Egy öregurat nem fog feldobni az Instagram ígérete, míg egy breaktáncos srácnak villog a szeme, hogy mennyien követik a történetet.
– Ki ez az ember?
– Warren Jó, Warren Ellis.
– Zenész, Nick Cave tettestársa. Történet?
– Pár napja már Cannes-ban nyomtam, és kezdett tele lenni a cipőm a vadászattal. A sétálgatás úgy 10-18 kilométerre rúgott naponta, ráadásul előtte egy héttel Franciaország legnagyobb használtgumi-telepén sikerült kificamítanom a bokámat abroncshegymászás közben, aztán bemelegítésként jött ötszáz kilométer váltókapcsolgatás motoron Cannes-ig. Szóval miközben a napi hét figurámat próbáltam összesántikálni, merthogy a film a hetedik művészet, megálltam pihenni és más állatfajokat nézegetni. Itt úgy hívják őket, „Fimeur”-ök. Ezek a csávók pingvinnek öltözött keselyűk, előtted rohangálnak a palota körül, és széjjelvakuzzák a fejedet. Majd adnak egy névjegykártyát abban a reményben, hogy megnézed az oldalukon a rólad feltöltött képeket, és esetleg veszel is belőlük. Állatkert az állatkertben. Na de látom, hogy éppen egy érdekes, lassú mozgású fazon próbálja hárítani a támadásukat, udvariasan és kicsit másként, mint a többiek. Nekem közben egyre ismerősebb, de nem tudom hová rendezni. Két ember áll még nem messze tőle, úgy érzem, együtt lehetnek. Cigiznek, indulok is azonnal „hazudós tüzet” kérni. Megkapom, mire kiszakad belőlem: szerintetek ő nem Warren Ellis? Vigyorognak. Nem szerintünk, ő az. Elmondom nekik, hogy láttam anno játszani Budapesten, bár végig háttal húzta. Röhögünk. Felkérem a megörökítésre. Bólintás. Sétálunk hátteret halászva, nem siettet. Nyugi van. Végre valaki nem akar rohanni. Izgulok kicsit, hogy jó legyen, hogy átjöjjön. Kietlen utcában, egy hentes lehúzott rolója előtt csinálok pár képet, még egyet meg még egyet, és csak ekkor veszem észre a nagy izgulásban, hogy rajta maradt a napszemüveg. Megkérem. Leveszi. Még két kép. És ez az utolsó előtti. Megvan. Bólintok, levegőt veszek. Mosoly. Megköszönés. Kézfogás. Ennyi. Aznap már nem is sántikáltam többet.
