Kedves olvasónk, Kutasi Csaba könnyűipari mérnök hétfőn azt boncolgatta cikkében, hogy miért durranhatott ki a Beau Jeu a svájci–francia meccsen. Ezúttal a futball-labda fejlődéséről és legspeciálisabb aerodinamikai mozgásáról mesél nekünk.
A klasszikus futball-labda kialakulása az 1846-os cambridge-i határozatra vezethető vissza, amikor a labdarúgás elvált a rögbitől, és önálló útra tért. Több évtized eltelte után a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) kezdeményezte, hogy a nemzetközi mérkőzéseken az egységes labdát alkalmazzák.
A futball-labda eleinte olyan volt, mint a mai röplabda vagy vízilabda, azaz hosszúkás bőrszeletekből varrással alakították ki, felfújt belső alkalmazásával. 1960-ban egy magyar mérnök, Lévay József (1924–2008) fejlesztette ki az ötszögekből és hatszögekből összeállított labdát. A több részből összevarrt labda így kerekebbé vált.
A bőridomok alábélelése is újítást jelentett, ennek hatására az átnedvesedett marhabőr kisebb mértékben deformálódott. Azonban folyamatosan fejlesztésre szorult a futball-labda, egyebek között a geometriai, illetve aerodinamikai pontosság fokozása és a tökéletesebb irányíthatóság érdekében. Hasonlóan előtérbe került a könnyebb labdaátvétel elősegítése, az eső áztatta vizes pályákon folyó játéknál a játékszer vízfelvételének csökkentése. Az idők folyamán háttérbe szorult a bőrből való előállítás, lassan elmaradt a szelepes felfújható belső, a varratokat kiváltották, sorra megjelentek a különböző szintetikus anyagú labdák.
Az indításkor, például elrúgáskor megpörgetett, levegőben repülő labdára a kezdősebességen kívül hat a gravitáció, a közegellenállás és a létrejövő felhajtóerő. A labda a levegővel való súrlódás következtében forogni kezd. Miután a nagyobb és a kisebb közegsebességű részek között nyomáskülönbség lép fel, megjelenik a felhajtóerő. A jelenséget a labda forgása idézi elő, a légörvényt nem a test alakja váltja ki – mint amikor a repülőgép szárnyprofiljánál felhajtóerő keletkezik. A jelenséget 1853-ban Heinrich Magnus német fizikus írta le először, ezért Magnus-erőnek is nevezik.
A Magnus-effektus egyik legismertebb előfordulása az úgynevezett nyesett labda görbe pályája. Ez több labdajátéknál fennáll, a játékos által megpörgetett labda a várttól eltérő módon mozog. Pályája – mint ballisztikus görbe – nem marad a függőleges síkban, hanem oldalirányban eltér. Így a trükkösen meglőtt labda az útjába álló védőjátékost is ki tudja kerülni.
Roberto Carlos a franciák elleni, 1997-es meccsen élesben használta ki a Magnus-erő adta lehetőségeket:
