1950: Brazil öngyilkosság a futballpályán és a lelátón

Maracana-csapás. Máig így nevezik a brazilok az 1950-es vb találkozóját, amelyen 2-1-re kikaptak Uruguaytól.

Pedig 1-0 lett a végeredmény, bizonyos Gaetjens góljával, és mivel Zarra révén a spanyolok is legyűrték 1-0-ra Mortensenéket, ezzel haza is küldték őket. Hogy ezek után miként tüntethették ki az 1953 őszi, londoni angol–magyart az „Évszázad mérkőzése” titulussal, az valóban rejtély. Mivel minden csoportból csak az első jutott be a négyes döntőbe, kipottyantak az olaszok is – a svédek áldozatául estek –, a brazilok Svájccal 2-2-t szenvedve, de Mexikón és Jugoszlávián is simán átlépve kvalifikálták magukat. Az 1930-ban világbajnok, azóta viszont kétszer is önkényesen távol maradó Uruguaynak nem kellett megszakadnia: a visszalépések miatt csupán két csapatos „csoportba” osztották, ahol 8-0-ra eltángálta Bolíviát.

Sima „Final Fourba” kerülése így felért egy lottó négyessel, így legalább szinte mindenki elintézett ténynek vette, hogy a braziloké a vb-arany. Ennek szellemében el is porolták 7-1-re a svédeket, majd 6-1-re a spanyolokat, az „uruk” pedig úgy mentek utóbbiakkal 2-2-re, előbbiekkel 3-2-re, hogy mindkétszer a hajrában, 1-2-nél tértek magukhoz.

Ilyen előzmények után köszöntött rá a nagy nap, 1950. július 16. a kontinensnyi méretű, futballőrült országra, Rio de Janeiróra, és az erre az alkalomra megépített Maracana stadion 200 ezer nézőjére. A rendezők úgy tekintettek a mérkőzésre, mint egy gála előadásra. Készítettek és pillanatok alatt el is adtak félmillió „Brazil campeón 1950” feliratú pólót, az újságok nyomdakészre tördelték hozsannázásaikat, az O Mundo korai kiadása odáig ment, hogy a brazil válogatott csapatképét az „Itt vannak a világbajnokok” képaláírással közölte. Az uruk csapatkapitánya, Obdulio Varela annyi példányt vásárolt fel a lapból, amennyit csak tudott, a WC padlójára szépen kihajtogatta az oldalakat, majd arra biztatta társait, vizeljék le azokat, csak bátran. Az öltözőben Juan López vezetőedző kemény, fegyelmezett és zárt védekezést kért fiaitól, majd miután becsukta maga mögött az ajtót, Varela szót kért, és azt mondta: „Juancito jó ember, de most téved. Ha védekezünk Brazília ellen, úgy járunk, mint a spanyolok vagy a svédek.” Varela beszédének a társak szerint óriási szerepe volt a mérkőzés alakulásában.

Hát még a tetteinek, a pályán. A brazilok ugyan végigrohamozták az első félidőt, de a védelem és Maspoli kapus is szilárdan állt a lábán; egészen a szünet utáni 2. percig, amikor Friaça végre vezetést szerzett a hazaiaknak. Az uru csapatkapitány ekkor a hóna alá kapva a labdát vehemensen és hosszasan lest reklamált. Mint utóbb elárulta, ő is tudta, hogy szabályosan esett a gól, de azt mondta, ha abban az őrült hangulatban folytatódik a meccs, pillanatokon belül bedarálják őket. Így viszont addig-addig tiltakozott, amíg elült az eufória, és középkezdéshez menet már azt üvöltötte a többieknek: itt az idő nyerni! Meg is fogadták az utasításait. Schiaffino a 66. percben egyenlített (nyitó képünkön ez látható), és bár a döntetlen még mindig Brazília sikerét jelentette volna, a sárga mezesek már holt sápadtan várták a folytatást. Amelynek során Ghiggia a 79. percben 2-1-re alakította az állást, és romba döntötte Brazíliát.

Az eredmény már nem változott, a házigazda számára minden túlzás nélkül tragikus végkifejletet – többen a helyszínen, a stadionban öngyilkosságot követtek el, halálugrást végrehajtva a tribün tetejéről – Maracanazo, azaz Maracana-csapás néven őrzi az emlékezet. Mert igaz ugyan, hogy Brazília ezt követően ötször is diadalmaskodott, de még mindig az egyetlen világbajnok, amely hazájában soha nem nyert vb-aranyat.

2014 talán meghozza a kárpótlást.