Brazília már az 1938-as vb-re aranyesélyesként utazott el, ám túlzott önbizalmának áldozatává vált. Amint sorozatunk előző részében is utaltunk rá, a címvédő olaszok elleni elődöntőben pihentette az addig öt gólt szerzett Leonidast, hogy a fináléra újra teljes fegyverzetében állhasson oda. Csakhogy be kellett érni a bronzmeccsel, amelyen a pompás középcsatár két újabb gólt vágott a svédeknek, így gólkirályként, csapata pedig harmadikként tért haza. No meg azzal a határozott meggyőződéssel, hogy legközelebb majd sikerül.
Igen ám, de arra a bizonyos legközelebbre tizenkét esztendőt kellett várni. A második világháborúnak ugyanis több millió emberélet mellett az 1942-es és az 1946-os torna is áldozatául esett, sőt a sebeiből gyógyulgató, kettészakított Európában a következő alkalomra sem akadt volna házigazda. Brazília azonban jelentkezett, csupán annyit kért, hogy ne a nemzetközi szövetség, a FIFA által javasolt 1949-ben, hanem 1950-ben rendezhessen.
Ez nekünk, magyaroknak is ideális időpontnak tűnt. No persze nem az 1938-as vb-ezüstérmes alakulatnak, hanem a formálódó, újabb nagycsapatnak, már Budai II-vel, Kocsissal, Bozsikkal, és persze az ifjú Puskással, aki az esztendő hat válogatott mérkőzésén 12 gólt vágott. Csakhogy az évtizedek óta „focialista” Magyarország addigra szocialistává is nyomorodott, és a szovjet blokk számára akkoriban a futball vb még imperialista hóbortnak számított, „alvilág-bajnokságnak” bélyegezte a viadalt, így – a renitens Jugoszlávia kivételével – testületileg távolmaradásával tüntetett. Csehszlovákia 1934, Magyarország 1938 döntőseként maradt otthon, a legfőbb háborús bűnös Németországot nem hívta senki, az argentinok megorroltak, a Mussolini utáni Olaszországnak, az előző két vb győztesének viszont már-már rimánkodtak, és méltóztatott is átkelni az óceánon. Csakúgy, mint a sportág tanítómesterei, az angolok, akik első ízben léptek ki fényes elszigeteltségükből.
Megjelenésük valóban sporttörténelmi fontosságúvá emelkedett: a vb-történet legszenzációsabb meglepetését szolgáltatták, ebből adódóan negatív előjellel. Chilét bemutatkozásként még legyűrték 2-0-ra, majd következett az Egyesült Államok elleni meccs. Azaz, az előzetes várakozások szerint edzőmeccs, hiszen az amik akkoriban még „nyeles labdával” játszották a focit. Ezért, amikor a hírügynökségek kipötyögték, hogy USA-England 1-0, akadt olyan brit lap, amely szerint ez csak sajtóhiba lehetett, így 10-1-es eredményt – természetesen angol sikert – közölt.
Pedig 1-0 lett a végeredmény, bizonyos Gaetjens góljával, és mivel Zarra révén a spanyolok is legyűrték 1-0-ra Mortensenéket, ezzel haza is küldték őket. Hogy ezek után miként tüntethették ki az 1953 őszi, londoni angol–magyart az „Évszázad mérkőzése” titulussal, az valóban rejtély. Mivel minden csoportból csak az első jutott be a négyes döntőbe, kipottyantak az olaszok is – a svédek áldozatául estek –, a brazilok Svájccal 2-2-t szenvedve, de Mexikón és Jugoszlávián is simán átlépve kvalifikálták magukat. Az 1930-ban világbajnok, azóta viszont kétszer is önkényesen távol maradó Uruguaynak nem kellett megszakadnia: a visszalépések miatt csupán két csapatos „csoportba” osztották, ahol 8-0-ra eltángálta Bolíviát.
Sima „Final Fourba” kerülése így felért egy lottó négyessel, így legalább szinte mindenki elintézett ténynek vette, hogy a braziloké a vb-arany. Ennek szellemében el is porolták 7-1-re a svédeket, majd 6-1-re a spanyolokat, az „uruk” pedig úgy mentek utóbbiakkal 2-2-re, előbbiekkel 3-2-re, hogy mindkétszer a hajrában, 1-2-nél tértek magukhoz.
Ilyen előzmények után köszöntött rá a nagy nap, 1950. július 16. a kontinensnyi méretű, futballőrült országra, Rio de Janeiróra, és az erre az alkalomra megépített Maracana stadion 200 ezer nézőjére. A rendezők úgy tekintettek a mérkőzésre, mint egy gála előadásra. Készítettek és pillanatok alatt el is adtak félmillió „Brazil campeón 1950” feliratú pólót, az újságok nyomdakészre tördelték hozsannázásaikat, az O Mundo korai kiadása odáig ment, hogy a brazil válogatott csapatképét az „Itt vannak a világbajnokok” képaláírással közölte. Az uruk csapatkapitánya, Obdulio Varela annyi példányt vásárolt fel a lapból, amennyit csak tudott, a WC padlójára szépen kihajtogatta az oldalakat, majd arra biztatta társait, vizeljék le azokat, csak bátran. Az öltözőben Juan López vezetőedző kemény, fegyelmezett és zárt védekezést kért fiaitól, majd miután becsukta maga mögött az ajtót, Varela szót kért, és azt mondta: „Juancito jó ember, de most téved. Ha védekezünk Brazília ellen, úgy járunk, mint a spanyolok vagy a svédek.” Varela beszédének a társak szerint óriási szerepe volt a mérkőzés alakulásában.
Hát még a tetteinek, a pályán. A brazilok ugyan végigrohamozták az első félidőt, de a védelem és Maspoli kapus is szilárdan állt a lábán; egészen a szünet utáni 2. percig, amikor Friaça végre vezetést szerzett a hazaiaknak. Az uru csapatkapitány ekkor a hóna alá kapva a labdát vehemensen és hosszasan lest reklamált. Mint utóbb elárulta, ő is tudta, hogy szabályosan esett a gól, de azt mondta, ha abban az őrült hangulatban folytatódik a meccs, pillanatokon belül bedarálják őket. Így viszont addig-addig tiltakozott, amíg elült az eufória, és középkezdéshez menet már azt üvöltötte a többieknek: itt az idő nyerni! Meg is fogadták az utasításait. Schiaffino a 66. percben egyenlített (nyitó képünkön ez látható), és bár a döntetlen még mindig Brazília sikerét jelentette volna, a sárga mezesek már holt sápadtan várták a folytatást. Amelynek során Ghiggia a 79. percben 2-1-re alakította az állást, és romba döntötte Brazíliát.
Az eredmény már nem változott, a házigazda számára minden túlzás nélkül tragikus végkifejletet – többen a helyszínen, a stadionban öngyilkosságot követtek el, halálugrást végrehajtva a tribün tetejéről – Maracanazo, azaz Maracana-csapás néven őrzi az emlékezet. Mert igaz ugyan, hogy Brazília ezt követően ötször is diadalmaskodott, de még mindig az egyetlen világbajnok, amely hazájában soha nem nyert vb-aranyat.
2014 talán meghozza a kárpótlást.
