A földrengések erősségének mérésére szolgáló Richer-skálán az utolsó előtti fokozat a 9,0 és 9,9 magnitúdó közötti, ami a hivatalos meghatározás szerint rendkívüli erejű rengés, efelett már csak a 10-esnél is nagyobb globális katasztrófa következik. Ez szerencsére elmaradt 1960 májusában Chilében, ám a 9,5-ös földmozgás így is gyakorlatilag romba döntötte a dél-amerikai országot. Amely még 1956-ban megkapta az 1962-es labdarúgó-világbajnokság rendezési jogát, s ebben a szituációban jogosan merült fel a helyszínváltoztatás lehetősége. Carlos Dittborn, a helyi szövetség és a szervezőbizottság elnöke azonban eltökélt nyilatkozatot tett: „Mivel nincs semmink, ezért mindent megteszünk, amit tudunk, hogy újjáépítsük. Szükségünk van a világbajnokságra, egyebünk úgysem maradt.” A sportvezető nem élhette meg a nehézségek ellenére sikeres lebonyolítást, a rajt előtt egy hónappal hunyt el, az aricai stadion azóta a nevét viseli.
A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) kongresszusa a viadal előtt már a helyszínen több fontos szabályt alkotott. Érzékelvén az olimpiai futballtorna vb-riválissá válását, a vezető testület úgy döntött, hogy aki világbajnokságon szerepelt már, az a jövőben nem játszhat az ötkarikás játékokon. Ennek az intézkedésnek köszönhetően (a bevezetésére 1966-ban került sor) vált a világbajnokság egyeduralkodó seregszemlévé a sportágban. A korábbi tömeges honosítások elkerülésére minden futballista csak annak az országnak a színeit képviselhette, ahol született, illetve ha külföldre távozott, csak hazája szövetségének a beleegyezésével tehette.
Az előző, 1958-as vb dobogósai közül az ezüstérmes svédek és a bronzérmes franciák elvéreztek a selejtezőben, a brazilok viszont az olaszok 1934-es és 1938-as mintájára címet védtek. Ráadásul szinte ugyanazzal a kerettel álltak fel, mint négy éve, több tapasztalt, harmincon túli futballistával. Legnagyobb csillaguk, Pelé azonban a második mérkőzésen megsérült, így gyakorlatilag nélküle sikerült újrázni. A „selecao” két győzelemmel (Mexikó, Spanyolország) és egy döntetlennel (Csehszlovákia) csoportelsőként végzett, a negyeddöntőben az angolokat (3-1), az elődöntőben a chileieket (4-2), a döntőben pedig újra a csehszlovákokat (3-1) verte két góllal, bizonyítva diadala jogosságát. Garrincha, Vavá és a Pelét tökéletesen helyettesítő Amarildo vitte a prímet.
A házigazdák némi meglepetésre feljutottak a dobogó aljára, többek között annak köszönhetően, hogy a csoportban szó szerint megverték az olaszokat. A santiagói csata néven elhíresült derbin, ahol még rendőri bevetésre is szükség volt az indulatok időleges megfékezésére, Itália fiai sem maradtak adósak, ám csak őket sújtotta kiállításokkal az angol játékvezető, Kenneth Aston, akit részrehajlása miatt hazaküldtek a vb-ről.
Chile azért nemcsak keménykedett, hanem focizott is, a negyeddöntőben a Szovjetuniót, a bronzmérkőzésen pedig Jugoszláviát múlta felül egy-egy góllal. Apropó, gól. Ez volt az első világbajnokság, amelyen a mérkőzésenkénti átlag három találat alatt maradt (2,78), cserébe viszont rengeteg sérülés történt, csak a csoportküzdelmek alatt több mint harminc.
A helyi sajtó a csoportcsaták után úgy fogalmazott, hogy aki jó focit akart látni, annak Rancaguába kellett mennie, itt játszott ugyanis a magyar válogatott. A felkészülés során felemás eredmények születtek, ráadásul Baróti Lajos szövetségi kapitány és Tichy Lajos összeveszése is bonyolította a helyzetet. Ám talán épp e nehézségek kovácsolták egybe a csapatot, amely szakértők szerint posztonkénti összevetésben felette állt a legendás Aranycsapatnak is. A tapasztalt veteránok (Grosics Gyula, Sándor Károly) mellett olyan ifjú titánok mutatták meg magukat, mint a négy találatával társgólkirály Albert Flórián, valamint Mészöly Kálmán, Farkas János és Göröcs János. Utóbbiról kérdezte a híres riporter, Szepesi György: „Ki az a vékony gyerek, aki ilyen jól játszik és nem lehet kimondani a nevét?”
A csoportban Anglia 2-1-es legyőzése és Bulgária 6-1-es kiütése után az argentinok ellen egy 0-0 is bőven belefért, a negyeddöntőben pedig gyakorlatilag lejátszottuk a pályáról a későbbi ezüstérmes csehszlovákokat. Fájdalom, ez nem mutatkozott meg gólokban, naggyá tettük a kapust, Viliam Schrojfot, minden helyzetet kihagytunk, Tichy találatát pedig érthetetlen módon nem adta meg a szovjet bíró, Nyikolaj Latisev. Így Adolf Scherer korai gólja döntött egy többre hivatott magyar gárda búcsújáról.
Hogy más honfitársról is említést tegyünk, az egyetemes magyar legenda, Puskás Ferenc ezúttal már a spanyol színeket képviselte, szerény sikerrel, viszont Dorogi Andor a kevés jó játékvezető egyikeként közmegelégedésre tevékenykedett. Akkor még nem sejtettük, hogy a jövőben sokkal inkább a bíróink, mintsem a focistáink teljesítményére lehetünk majd büszkék a világbajnokságokon.
