1990: Maradona majdnem ezt is kibrusztolta Argentínának

A tizenhat KO-meccsből hét hosszabbításban vagy tizenegyesekkel dőlt el, meg kellett változtatni a szabályokat.

Huszonnégy év távolából minden olyan szépnek, már-már varázslatosnak tűnik. Persze az ember fiatal volt, egy hónap alatt beutazta az olasz csizma minden szegletét, római szállásáról, a Termini pályaudvar melletti kis garnihotelből kiindulva ötször járt világbajnoki sajtóakkreditációját vasúti szabadjegyként felhasználva Nápolyban, hatszor Milánóban, háromszor Torinóban, egyszer-egyszer Genovában, Udinében, Firenzében, Bolognában, áthajózott a szárnyassal Capri szigetére, udvarolt  – már-már sikerrel – a „nagy” Paolo Maldini világszép nővérének, a milánói sajtóközpontban hoszteszként dolgozó, 24 éves Donatellának, nos, ilyenkor minden szépnek tűnik.

Még a futball is. Pedig ha visszagondolunk az 1990-es világbajnokságra, az bizony minden idők egyik legpocsékabb vébéje volt. Statisztikailag mindenképpen: a 2,21-es meccsenkénti gólátlag (52 mérkőzésen 115 találat) mindmáig a legalacsonyabb a világbajnokságok történetében, s utólag úgy emlékszik az ember, hogy minden meccs hosszabbításban vagy tizenegyesekkel dőlt el. Valójában persze nem, a tizenhat kieséses rendszerű mérkőzésből „csak” hét, köztük mindkét elődöntő.

Nem csoda, hogy a FIFA nagyokosai két évvel a vb után eltörölték a hazaadást, és attól kezdve három pont járt egy győzelemért a csoportkörben, nem kettő, mint addig. Csak hogy ne legyen annyi döntetlen.

A torna előtt, s még a csoportmeccseken is a rendező Olaszország számított a nagy favoritnak. A brazilok történetük egyik leggyengébb csapatával érkeztek Itáliába, a németek robotszerű futballjukkal nem kápráztatták el a közönséget, Argentína egyenértékű volt Maradonával – tulajdonképpen még a kreatív zseni, Paul Gascoigne vezérelte angolok pezsdítették fel a hangulatot, no meg természetesen a Roger Milla duplái által lendített szelídíthetetlen oroszlánok, azaz Kamerun.

Az a Kamerun, amely a nyitányon a világbajnokságok történetének egyik legnagyobb meglepetését okozta a címvédő Argentína legyőzésével. Francois Omam-Biyiknek a 73. percben fejelt bombagólja (Nery Pumpido hatalmasat hibázott) nyomán halotti csend borította be a San Sirót. Az orosz edző, Valerij Nyepomnyacsnij dirigálta afrikaiak még azt is elviselték, hogy a francia Michel Vautrot két játékosukat is kiállította. Thomas N’Kono kivédte az argentinok szemét.

Ha már szóba került a 73 ezres San Siro, ne hallgassuk el, hogy az olaszok bedobtak mindent, csak hogy elkápráztassák a világot. Tíz stadiont gyönyörűen felújítottak, továbbá építettek két vadonatújat: egyet Torinóban, egyet Bariban. A torinóit eredetileg Vittorio Pozzóról, az 1934-ben és 1938-ban világbajnoki címet nyert olasz válogatott zseniális, bozontos mesteréről akarták elnevezni, de miután kitalálták, hogy fasiszta volt – egyébként nem volt az, ráadásul a háború alatt még zsidókat is bújtatott –, a létesítmény az Alpoki Stadion (Stadio delle Alpi) nevet kapta.

De vissza Kamerunhoz. A vb előtt Paul Biya köztársasági elnök személyesen imádkozta vissza a csapatba a már visszavonult, s Réunion szigetén éldegélő 38 éves Roger Millát. Milla az 1982-es spanyolországi vb-n debütált, 30 éves korában, nyolc évre rá Olaszországban kétszer is duplázott, majd 1994-ben is rúgott még egy gólt – az oroszoknak –, s így 42 éves fejjel ő lett minden idők legöregebb világbajnoki gólszerzője.

Olaszország egyik győzelmet aratta a másik után, Roberto Baggio a cseheknek berúgta a vb legszebb gólját:

A kapuban Walter Zenga lehúzta a rolót, 517 percen keresztül nem kapott gólt, ám öt győzelem után, július 3-án a nápolyi San Paolo-stadionban a világbajnoki címvédő Argentína várta a házigazdát az elődöntőben. A hatvanezer nézőből legalább ötvenezer az argentinoknak szurkolt, mivel a dél-amerikaiak sztárja, Diego Armando Maradona a Napoliban játszott. Toto Schillaci, a szicíliai ismeretlen, aki a vb előtt mindössze egyetlen válogatottságot számlált, szerezte meg a vezetést egy kipattanóból, ezt Claudio Caniggia fejessel egyenlítette ki, majd tizenegyespárbaj következett. Az argentinoktól senki sem hibázott, az olaszoknál Donadoni és Serena lövését is kifotgta a második meccsen lábát törő Pumpido helyére került Goycoechea – és Olaszországnak befellegezett

A döntőbe a másik ágon a Német Szövetségi Köztársaság ment be, de hogyan! Már a nyolcaddöntőben Hollandia várt rá – az a Hollandia, amely csak árnyéka volt 1988-as, Európa-bajnoki önmagának. Klinsmann és Brehme góljára Ronald Koeman az utolsó percekben csak tizenegyesből tudott válaszolni, bár nem ez maradt meg legélénkebben a képzeletünkben, hanem az, hogy Rijkaard háromszor is leköpte Völlert.

A nyolc között Csehszlovákiát Matthäus tizenegyesével verték 1-0-ra a németek, az elődöntőben pedig drámai mérkőzésen az angolokat ütötték ki tizenegyesekkel. Brehme szabadrúgásból szerzett vezetést – a labda felperdült egy védő lábán, és behullott szegény Shilton feje fölött a léc alá –, Lineker egyenlített. A meccset szegény néhai Molnár Danival néztük a Stadio delle Alpiban. Drága Danikám, akinek inkább a színes közvetítés volt az erénye, semmint a rigorózus pontosság, egy félidőn át a németeket közvetítette angoloknak, továbbá akadt egy sporttörténeti mondata is: „Klinsmann elhúz, Klinsmann bead, Klinsmann fejel! Fölé ”

A tizenegyeseket természetesen a németek rúgták jobban, Brehme, Riedle, Matthäus és Thon sem hibázott, ellenben az angoloktól Pearce és Waddle is elrontotta. Miután a bronzmeccset is elvesztette az olaszokkal szemben, az 1966 óta legjobb angol válogatottnak be kellett érnie a negyedik hellyel.

A döntőt természetesen a római Olimpiai Stadion 73 ezer nézője előtt rendezték. Minden idők egyik legpocsékabb világbajnoki fináléjában az argentinok egyetlen célja az volt, hogy gól nélkül kihúzzák, s aztán valahogy megnyerjék a döntőt a tizenegyesekkel. Öt perc hiányzott csupán a csodához, de akkor az uruguayi-mexikói bíró, Codesal befújt egy kamu tizenegyest – Sensini előbb a labdát rúgta el, és csak aztán Völler lábát –, s Andy Brehme lézerpontossággal varrta be a labdát a jobb alsó sarokba. (Évekkel később maga Brehme vallotta be, hogy nem volt tizenegyes.) Akkor már tíz emberrel játszott Argentína, mert Monzónt a 65. percben kiállította a mexikói – ez volt a vb-döntők első kiállítása –, majd a hosszabbítás perceiben Dezotti is megkapta a maga piros lapját.

Franz Beckenbauer a történelemben az első ember lett, aki csapatkapitányként és szövetségi kapitányként is felemelhette a világbajnoki trófeát.

Másnap a Bild címlapján csak tizenegy betűt meg egy felkiáltójelet lehetett olvasni, semmi mást: WELTMEISTER!