1990: Maradona majdnem ezt is kibrusztolta Argentínának

A tizenhat KO-meccsből hét hosszabbításban vagy tizenegyesekkel dőlt el, meg kellett változtatni a szabályokat.

Ch. Gáll András
2014. 06. 08. 3:52
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Huszonnégy év távolából minden olyan szépnek, már-már varázslatosnak tűnik. Persze az ember fiatal volt, egy hónap alatt beutazta az olasz csizma minden szegletét, római szállásáról, a Termini pályaudvar melletti kis garnihotelből kiindulva ötször járt világbajnoki sajtóakkreditációját vasúti szabadjegyként felhasználva Nápolyban, hatszor Milánóban, háromszor Torinóban, egyszer-egyszer Genovában, Udinében, Firenzében, Bolognában, áthajózott a szárnyassal Capri szigetére, udvarolt  – már-már sikerrel – a „nagy” Paolo Maldini világszép nővérének, a milánói sajtóközpontban hoszteszként dolgozó, 24 éves Donatellának, nos, ilyenkor minden szépnek tűnik.

Még a futball is. Pedig ha visszagondolunk az 1990-es világbajnokságra, az bizony minden idők egyik legpocsékabb vébéje volt. Statisztikailag mindenképpen: a 2,21-es meccsenkénti gólátlag (52 mérkőzésen 115 találat) mindmáig a legalacsonyabb a világbajnokságok történetében, s utólag úgy emlékszik az ember, hogy minden meccs hosszabbításban vagy tizenegyesekkel dőlt el. Valójában persze nem, a tizenhat kieséses rendszerű mérkőzésből „csak” hét, köztük mindkét elődöntő.

Nem csoda, hogy a FIFA nagyokosai két évvel a vb után eltörölték a hazaadást, és attól kezdve három pont járt egy győzelemért a csoportkörben, nem kettő, mint addig. Csak hogy ne legyen annyi döntetlen.

A torna előtt, s még a csoportmeccseken is a rendező Olaszország számított a nagy favoritnak. A brazilok történetük egyik leggyengébb csapatával érkeztek Itáliába, a németek robotszerű futballjukkal nem kápráztatták el a közönséget, Argentína egyenértékű volt Maradonával – tulajdonképpen még a kreatív zseni, Paul Gascoigne vezérelte angolok pezsdítették fel a hangulatot, no meg természetesen a Roger Milla duplái által lendített szelídíthetetlen oroszlánok, azaz Kamerun.

Az a Kamerun, amely a nyitányon a világbajnokságok történetének egyik legnagyobb meglepetését okozta a címvédő Argentína legyőzésével. Francois Omam-Biyiknek a 73. percben fejelt bombagólja (Nery Pumpido hatalmasat hibázott) nyomán halotti csend borította be a San Sirót. Az orosz edző, Valerij Nyepomnyacsnij dirigálta afrikaiak még azt is elviselték, hogy a francia Michel Vautrot két játékosukat is kiállította. Thomas N’Kono kivédte az argentinok szemét.

Ha már szóba került a 73 ezres San Siro, ne hallgassuk el, hogy az olaszok bedobtak mindent, csak hogy elkápráztassák a világot. Tíz stadiont gyönyörűen felújítottak, továbbá építettek két vadonatújat: egyet Torinóban, egyet Bariban. A torinóit eredetileg Vittorio Pozzóról, az 1934-ben és 1938-ban világbajnoki címet nyert olasz válogatott zseniális, bozontos mesteréről akarták elnevezni, de miután kitalálták, hogy fasiszta volt – egyébként nem volt az, ráadásul a háború alatt még zsidókat is bújtatott –, a létesítmény az Alpoki Stadion (Stadio delle Alpi) nevet kapta.

De vissza Kamerunhoz. A vb előtt Paul Biya köztársasági elnök személyesen imádkozta vissza a csapatba a már visszavonult, s Réunion szigetén éldegélő 38 éves Roger Millát. Milla az 1982-es spanyolországi vb-n debütált, 30 éves korában, nyolc évre rá Olaszországban kétszer is duplázott, majd 1994-ben is rúgott még egy gólt – az oroszoknak –, s így 42 éves fejjel ő lett minden idők legöregebb világbajnoki gólszerzője.

Olaszország egyik győzelmet aratta a másik után, Roberto Baggio a cseheknek berúgta a vb legszebb gólját:

A kapuban Walter Zenga lehúzta a rolót, 517 percen keresztül nem kapott gólt, ám öt győzelem után, július 3-án a nápolyi San Paolo-stadionban a világbajnoki címvédő Argentína várta a házigazdát az elődöntőben. A hatvanezer nézőből legalább ötvenezer az argentinoknak szurkolt, mivel a dél-amerikaiak sztárja, Diego Armando Maradona a Napoliban játszott. Toto Schillaci, a szicíliai ismeretlen, aki a vb előtt mindössze egyetlen válogatottságot számlált, szerezte meg a vezetést egy kipattanóból, ezt Claudio Caniggia fejessel egyenlítette ki, majd tizenegyespárbaj következett. Az argentinoktól senki sem hibázott, az olaszoknál Donadoni és Serena lövését is kifotgta a második meccsen lábát törő Pumpido helyére került Goycoechea – és Olaszországnak befellegezett

A döntőbe a másik ágon a Német Szövetségi Köztársaság ment be, de hogyan! Már a nyolcaddöntőben Hollandia várt rá – az a Hollandia, amely csak árnyéka volt 1988-as, Európa-bajnoki önmagának. Klinsmann és Brehme góljára Ronald Koeman az utolsó percekben csak tizenegyesből tudott válaszolni, bár nem ez maradt meg legélénkebben a képzeletünkben, hanem az, hogy Rijkaard háromszor is leköpte Völlert.

A nyolc között Csehszlovákiát Matthäus tizenegyesével verték 1-0-ra a németek, az elődöntőben pedig drámai mérkőzésen az angolokat ütötték ki tizenegyesekkel. Brehme szabadrúgásból szerzett vezetést – a labda felperdült egy védő lábán, és behullott szegény Shilton feje fölött a léc alá –, Lineker egyenlített. A meccset szegény néhai Molnár Danival néztük a Stadio delle Alpiban. Drága Danikám, akinek inkább a színes közvetítés volt az erénye, semmint a rigorózus pontosság, egy félidőn át a németeket közvetítette angoloknak, továbbá akadt egy sporttörténeti mondata is: „Klinsmann elhúz, Klinsmann bead, Klinsmann fejel! Fölé ”

A tizenegyeseket természetesen a németek rúgták jobban, Brehme, Riedle, Matthäus és Thon sem hibázott, ellenben az angoloktól Pearce és Waddle is elrontotta. Miután a bronzmeccset is elvesztette az olaszokkal szemben, az 1966 óta legjobb angol válogatottnak be kellett érnie a negyedik hellyel.

A döntőt természetesen a római Olimpiai Stadion 73 ezer nézője előtt rendezték. Minden idők egyik legpocsékabb világbajnoki fináléjában az argentinok egyetlen célja az volt, hogy gól nélkül kihúzzák, s aztán valahogy megnyerjék a döntőt a tizenegyesekkel. Öt perc hiányzott csupán a csodához, de akkor az uruguayi-mexikói bíró, Codesal befújt egy kamu tizenegyest – Sensini előbb a labdát rúgta el, és csak aztán Völler lábát –, s Andy Brehme lézerpontossággal varrta be a labdát a jobb alsó sarokba. (Évekkel később maga Brehme vallotta be, hogy nem volt tizenegyes.) Akkor már tíz emberrel játszott Argentína, mert Monzónt a 65. percben kiállította a mexikói – ez volt a vb-döntők első kiállítása –, majd a hosszabbítás perceiben Dezotti is megkapta a maga piros lapját.

Franz Beckenbauer a történelemben az első ember lett, aki csapatkapitányként és szövetségi kapitányként is felemelhette a világbajnoki trófeát.

Másnap a Bild címlapján csak tizenegy betűt meg egy felkiáltójelet lehetett olvasni, semmi mást: WELTMEISTER!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.