Még az emlék is hátborzongató, de idézzük fel: Brazíliában legutóbb majd’ hatvannégy éve, 1950. július 16-án rendeztek vb-találkozót, a Rióban Uruguaytól elszenvedett 2-1-es vereséget, illetve annak következményeit azóta is „Maracanazo”, azaz Maracana-csapás néven emlegetik. Csütörtökön még közel sem történhet ekkora baj, bár az A csoport, kiegészülve Mexikóval és Kamerunnal, arra int: az első perctől az utolsóig észnél kell lenni. Hát még a nyolcaddöntőben, ahol az A kvartett első két helyezettje a B jelű négyes két alakulatával, feltehetőleg Spanyolországgal és Hollandiával csap össze. Ennél előrébb nem is érdemes nézni – vagy megdicsőülés következik, vagy humán katasztrófa –, a nyitó mérkőzés ráadásul általában úgyis múlttól és jelentől független, módosult tudatállapotot hoz elő minden résztvevőből.
Ezért kiindulási alapnak ugyan megteszi, hogy a brazilok a legutóbbi nyolc alkalommal nyertek első világbajnoki fellépésükön, valamint az is támpont lehet, hogy a horvátokat a 2006-os, németországi vb csoportkörében 1-0-ra legyőzték, egyszer, Splitben pedig 1-1-re mentek velük, de ma minden más lesz. Egy 200 milliós, területét tekintve a teljes Európánál alig kisebb ország – sőt a déli szubkontinens – legnépesebb városában, Sao Paulóban az utolsó szöget valószínűleg a kezdő sípszó pillanatában verik csak be, és onnantól mindenki azt lesi: na, megérdemlik-e a fiúk, vagy szkeptikusabb nézőpontból „ezek”, hogy vb-t rendezzenek nekik?
És akkor a nyitó meccsről mint önálló bizonytalansági faktorról még szót sem ejtettünk. 1966-ban tették hivatalossá a vb-ken az „első bált”, amelyen sokáig mindenki olyan visszafogottan táncolt, hogy az első négy összecsapás 0-0-ra végződött. Az elsőn, Londonban, Anglia és Uruguay egymásnak akaszkodásán Zsolt István fújta a sípot, és emellett találunk még két közvetett magyar vonatkozást. 1982-ben Belgium 1-0-ra verte Argentínát – Vandenbergh 62. percben esett gólja az első találat nyitó mérkőzésen, tehát „mindössze” 422 percet kellett várni rá –, pedig fordított eredmény esetén a mieink jutottak volna tovább a csoportból a dél-amerikaiakkal; 1986-ban pedig a bolgárok a 85. percben mentették 1-1-re a partit az olaszok ellen, és ha kikaptak volna, a harmadik helyezettek rangsorában az északírekkel együtt a magyarok mögé szorulnak, tehát fiaink a 0-6 és a 0-3 ellenére a nyolcaddöntőben folytathatták volna.
Ennél azonban meghökkentőbb végkifejleteket is láttunk. 1990-ben Kamerun Argentínát, 2002-ben Szenegál Franciaországot, tehát mindkét afrikai a címvédőt gyűrte le 1-0-ra, míg a brazilok hasonló szerepben 1974-ben 0-0-t játszottak a jugoszlávokkal, 1998-ban pedig 2-1-re verték a skótokat. Számomra a 2006-os nyitány a legemlékezetesebb, és nem is csak azért, mert Németország gólzáporral, 4-2-vel intézte el Costa Ricát, hanem mert a sors kegyéből egy riói kocsmában nézhettem a mérkőzést. Helyi idő szerint délidőben, mégis egy őrült latin éjszaka hangulatában, szélsőséges érzelmeivel, pedig csak a távoli rokonért, Costa Ricáért szorítottak. Ennek ugyan ellentmondani látszik a tapasztalat, amely a különféle vb-lelátókon inkább brazil „szalon szurkolókat” rögzített, de nekik volt pénzük arra, hogy körberepüljék a világot.
Sao Paulóba viszont akár a fél ország is útra kelne, ha kell, koldusbottal, gyalog.
