Nem hittem a szememnek. A Maracanában ülő spanyol szurkolók japán turistacsoportot megszégyenítő bárgyú tekintettel mosolyogtak és integettek, amikor észlelték, hogy a kamera őket veszi.
Miközben a csapatuk 2-0-ra „égett” Chile ellen, és egyre csak araszolt a kiesés feneketlen szakadéka felé.
A hely szelleme azt kívánta volna, hogy vessék magukat a mélybe, de ők csak vigyorogtak. Hiába használta a kommentátor a bevett „döbbent tekintetek” kifejezést, a spanyol közönség nem tűnt különösebben levertnek. Persze meglehet, Brazíliába olyan spanyol drukkerek jutottak ki, mint amilyen brazilok általában Európába: nem vérbő fanatikusok, hanem langyos turisták.
Igaz, maguk a spanyol játékosok is csak szünetben eszméltek, hogy akár ki is eshetnek. A második félidő elején húsz percen át olyan iramot diktáltak, amilyet még egyetlen csapattól sem láttunk a világbajnokságon, de aztán elfáradtak vagy elszállt a hitük – egyre megy. Két meccsen húszpercnyi jó játékkal még a címvédő sem boldogulhat.
Igazság szerint a spanyolok már Lisszabonban, május 24-én elszálltak, amikor a Bajnokok Ligája döntője után Iker Casillas azt üvöltötte a kamerába, hogy a „Décima” fontosabb, mint a címvédés a világbajnokságon.
Szegény Casillas
A hollandok elleni csapnivaló produkcióját újabb két lepkével fejelte meg. Az első gól előtt úgy csúszott ész nélkül a hosszú felé, mint őrült motoros a kiegyenesített kanyarban, a másodiknál pedig éppen az üresen álló Aránguiz elé öklözte a labdát.
Korgó gyomorral nem lehet a himnuszt énekelni – mondta anno keserűen Szabó Dezső.
Teli gyomorral viszont futballozni nem lehet.
A gyógymód adott: gyomormosás után tessék újra éhesen kivonulni a pályára.
