Belo Horizontében a vb legunalmasabb meccse címre tuti dobogós helyen pályázó Anglia–Costa Rica találkozót épphogy lefújták, már fogtam is a bőröndömet, s lépteimet szaporázva siettem az első sugárút felé, hogy taxiba pattanjak, s a buszpályaudvarra vitessem magam, onnan pedig a repülőtérre. Úgy gondoltam, fontosabb, hogy időben kiérjek a Confinsra, mint hogy lejegyzeteljem a sajtótájékoztatón Roy Hodgson kudarcot magyarázó üres szavait.
Aggodalmam azonban teljesen alaptalan volt, hogy elérem-e a négy óra múlva Recifébe induló gépet. Először is, Marcelo, a taxisofőr flúgos futamot tartott, dudált, integetett, ha csak tíz méter szabad út állt előtte, tövig nyomta a gázpedált, hogy aztán szitkozódva taposson a fékbe; közben hozzám beszélt, s amikor értetlen képet vágtam, az arcomba üvöltött. Jobb kezemet észrevétlenül ökölbe szorítottam, hogyha úgy adódna, gyorsan tudjak visszaütni. De Marcelónak csak az volt a célja a lélektani hadviseléssel, hogy örömmel perkáljam ki a dupla tarifát...
A busz két megadott időpont között, éppen akkor indult, amikor odaértünk, így egy óra alatt kinn voltam a reptéren, ami Óbuda–Ferihegy viszonylatban is kisebb bravúr, nemhogy a Budapestnél háromszor nagyobb, kiismerhetetlen Belo Horizontéban.
Amelynek reptere az isztambuli bazárra emlékeztet. A zsúfoltságot, a zajt és a biztonságot tekintve egyaránt. A hátizsákban felejtett vizes flaskára ügyet sem vetettek, amikor kérdeztem, hogy kirakjam-e a laptopot, az őr unottan legyintett, s a szíj levételéről is lebeszélt.
Az indulásig hátra lévő időt a Kolumbia–Japán-meccs nézésével ütöttem el, a szünetben a brazil csatornán megmutatták, hogy az Uruguay–Olaszország élet-halál rangadón Suárez ismét harapott, ezúttal Chiellini volt az áldozata. Egyből toltam volna a hírt a netre, ami persze elérhetetlen volt.
Füstölögtem mérgemben, egy világot látott perui öregúr nyugtatott, mondván, ez Latin-Amerika. Majd amikor elmeséltem, hogy kollégám anno a kiváló perui röplabdázóval, Chumpitazzal jegyezte el magát – nem örök életre –, üdvözletét tolmácsolta Gallinak, hiszen személyesen is ismeri „Chungát”.
Kicsi a világ.
A lökdösődéssel vegyes, reménytelennek tűnő várakozás közben bevillant, hogy Brazíliában állítólag minden tizennegyedik repülőjáratot törölnek, de egy óra késéssel csak felszálltunk. Pihenni vágytam, de a két oldalamon két gringo küllemű ürge versenyt röfögött. Az egyik ötven decibellel szipogott szüntelenül, a másik turhát gurgulázott fel kiapadhatatlan forrásból – az indulás előtt a Bob’s burgernél (háromezer forintnak megfelelő rialért!) elköltött Big Mac hamisítvány a gravitációval vívott döntetlen szagú harcot a gyomromban. A rám váró másnapi élvezetre igyekeztem erőltetni a gondolataimat, így megszabadulván a két gringo takonypárviadalától.
Eddig a világbajnokság legalább három helyszínéről olvastam, hogy ott a legborzasztóbb a klíma. Közéjük tartozik Recife is. Őszintén szólva különösebben nem ütött szíven, hogy a magas páratartalom miatt embert próbáló a labdarúgás, legyen ez a németek és az amerikaiak gondja csütörtökön, én nézni jöttem a futballt, nem játszani. A melegnek a távolból pedig külön örültem, gondolván, az Egyenlítő közelében fekvő, tengerparti városban strandolni is lesz lehetőségem.
Lélekben már sütkéreztem a tengerparton, ezzel szemben keserű valóságként esős idő fogadott Recifében, s az előrejelzés szerint még három napig nem is várható változás.
Kész szerencse, hogy hamarosan befut Csillag Peti az NS-től, mert ilyen időben egy nap is sok egyedül, nem hogy száz év magány.
De hagyjuk García Márquezt, ez itt Brazília, kérem. Coelho már idézett gondolatából igyekeztem erőt meríteni.
„Nem akkor győznek le, ha veszítesz, hanem amikor feladod.”
