Kicsi a világ.
A lökdösődéssel vegyes, reménytelennek tűnő várakozás közben bevillant, hogy Brazíliában állítólag minden tizennegyedik repülőjáratot törölnek, de egy óra késéssel csak felszálltunk. Pihenni vágytam, de a két oldalamon két gringo küllemű ürge versenyt röfögött. Az egyik ötven decibellel szipogott szüntelenül, a másik turhát gurgulázott fel kiapadhatatlan forrásból – az indulás előtt a Bob’s burgernél (háromezer forintnak megfelelő rialért!) elköltött Big Mac hamisítvány a gravitációval vívott döntetlen szagú harcot a gyomromban. A rám váró másnapi élvezetre igyekeztem erőltetni a gondolataimat, így megszabadulván a két gringo takonypárviadalától.
Eddig a világbajnokság legalább három helyszínéről olvastam, hogy ott a legborzasztóbb a klíma. Közéjük tartozik Recife is. Őszintén szólva különösebben nem ütött szíven, hogy a magas páratartalom miatt embert próbáló a labdarúgás, legyen ez a németek és az amerikaiak gondja csütörtökön, én nézni jöttem a futballt, nem játszani. A melegnek a távolból pedig külön örültem, gondolván, az Egyenlítő közelében fekvő, tengerparti városban strandolni is lesz lehetőségem.
Lélekben már sütkéreztem a tengerparton, ezzel szemben keserű valóságként esős idő fogadott Recifében, s az előrejelzés szerint még három napig nem is várható változás.
Kész szerencse, hogy hamarosan befut Csillag Peti az NS-től, mert ilyen időben egy nap is sok egyedül, nem hogy száz év magány.
De hagyjuk García Márquezt, ez itt Brazília, kérem. Coelho már idézett gondolatából igyekeztem erőt meríteni.
„Nem akkor győznek le, ha veszítesz, hanem amikor feladod.”
