Egy olyan nap végére, amely nulla órakor kezdődik munkával, alvás nélkül, utazással folytatódik, majd reggeltől estig megint csak meló a program, pláne az otthontól több ezer kilométeres távolságban, el tud szontyolodni az ember.
Belo Horizonténak a belvárosa – ami területre körülbelül akkora, mint Budapesten az V. kerület, csak éppen egymillióan lakják – egészen európai, a külterületekhez képest szembetűnő a tisztaság és a rendezettség. Másodszor nem nyúltam mellé, messze elkerültem a stadionhoz közel fekvő szexmotelt, a centrumban foglaltam szobát. A becsekkolás után sétálni és vacsorázni indultam. Portugálul csak a legszükségesebb szavakat és kifejezéseket tanultam meg, ha hadarnak az itteniek, abból végképp semmit sem értek, így aztán meg kell becsülni, ha olyan emberre akadok, aki beszél angolul.
Így hát örömmel vettem a kétgenerációs kínai, azaz már brazil család invitálását – a fiúk már Sao Paulóban születtek, ahol jelentős számú kínai kolónia él –, hogy csatlakozzak hozzájuk, s üljek az asztalukhoz. Kedélyesen csevegtünk a vb-ről, s – nem én hoztam szóba – Puskásról, akit, nyugodtan mondhatom így, természetesen ők is ismernek. A fiatalok Magyarországon is jártak már, s máig is érzik a szájukban a Tokaji ízét.
Igazán azonban akkor lepődtem meg, amikor valaki hátba bökött, s magyarul köszönt rám. Pietsch Tibi és Kibédi Peti, másik két nemzeti sportos kolléga a körülbelül ezer étterem közül ugyanabba tért be, mint én.
Mi ez, ha nem a Gondviselés csalhatatlan jele?
Irigykedve néztem, ahogy söröznek, én nem mertem, mert a légkonditól, amit akkor is nyomatnak ezerrel, ha hideg van, az egész nyakam begyulladt.
Ha ma Chile kiveri Brazíliát, ennek ellenére a pohár fenekére nézek.
