A repülőterek a legritkább esetben árulkodnak nemzeti karakterről. Az egyik olyan, mint a másik, legfeljebb a méretük és a tisztaságuk eltérő.
És mégis
Rossz szokásommal ellentétben vasárnap este a gépem indulása előtt már több mint két órával kinn voltam Ferihegyen. A becsekkolás után bő órám maradt arra, hogy belenézzek az orosz–belga meccsbe. Tíz percet bóklásztam a tranzitban, mire találtam egy tévét, amely ezt adta – úgy tucatnyian ültek előtte unottan.
Úton Belo Horizonte felé Lisszabonban töltöm (töltöttem) az éjszakát. Éppen akkor szállt le a gépem, amikor megkezdődött az Egyesült Államok–Portugália-találkozó. Először is negyedórát toporogtunk a fedélzeten, mert a földi kiszolgáló személyzet a meccset nézte. Ahogy beléptem a reptér területére, egyből egy kivetítőbe botlottam, ami a mérkőzést adta. Majd a folyosón, a várótermekben végig tévék.
Természetesen az egyeztetett transzferbuszra hiába vártam, valószínűleg a sofőr is a meccset nézte. Sebaj, amíg a portugál légitársaság, a TAP pultjánál intézkedtek, addig én is átvedlettem portugál szurkolóvá. Szünetben jött a taxi, a második félidőt már egy bárban töltöttem a képernyőre tapadva.
Asztaltársaságommal együtt elhűlve konstatáltam, amint az amerikaiak 0–1-ről 2–1-re fordítottak, Portugália kiesésre állt. Dempsey góljánál mindenki magába roskadt, az ötperces hosszabbítás utolsó percében aztán Ronaldo beadásából Varela egyenlített.
Üdvrivalgás, ölelkezés, én is egyből tiszteletbeli portugállá váltam.
Valószínűleg csak erre az estére.
Portugália matematikailag még továbbjuthat a G csoportból, de ehhez először is le kellene győznie Ghánát, méghozzá sok góllal, s kiszurkolni, hogy a Németország–USA-ütközet nehogy döntetlenbe torkolljon. Mely eredmény mindkét félnek tökéletesen megfelelne. Németország célját elérve csoportelsőként jutna tovább, de Klinsmannt sem feszítenék keresztre Amerikában a második hellyel.
Portugália Ronaldóval együtt ezen a világbajnokságon is csupán múló emlék.
