Nem mosakodni akarok, elegem a van a vízből, de a csütörtök esti katasztrófaturizmusunkat meg kell örökítenem, mert sokan még azt hihetik, hogy csak károgtam a recifei ítéletidőről. A Pernambuco Aréna gyepét – egyébként a két szövetségi kapitány, Jürgen Klinsmann és Joachim Löw meglepetésére is – nem viselte meg annyira az egész napos esőzés, mint ahogy arra számítani lehetett. De ettől még tényleg özönvíz borította el a várost.
Odafelé sem volt könnyű utunk, visszafelé aztán öt órát utaztunk szárazon és vízen, éppen csak hogy nem úsztunk.
Amikor a buszunk már két órája vesztegelt egy helyben, sikerült meggyőzni a sofőrt, ugyan nyissa már ki az ajtót, s engedjen ki minket. Sepp Blatter hatalma ugyanis még az egyszeri sofőrökre is nyomasztólag hat, emberünk a FIFA-ra hivatkozva sokáig ellenállt. Gyalogoltunk úgy ötszáz métert, amikor döbbenetes látvány fogadott minket. A bevezető út egy adott szakaszán a rengeteg eső csőtörést eredményezett, helyenként méter magasan hömpölygött a víz. Két lovas ügetett a helyszínre, hogy honnan, az felfoghatatlan, s tíz rialért (úgy ezer forint) kínálták kompszolgálatukat. Köszöntük, nem kértük.
Az út menti étteremben megvacsoráztunk, legurítottunk két pohár sört, s így felbátorodva nekivágtunk az átkelésnek a „tavon”. Rövid nadrágban a lábszárig érő víz nem is okozott különösebb problémát. Igen ám, de kétszáz méter múlva újabb tó következett. Itt már térdig ért a víz, de ezen is átevickéltünk. A mesebeli harmadik próbát azonban csak jótevőink segítségével teljesítettük. Ott ugyanis derékig ért a víz.
A különös esemény odavonzotta a favelák népét, s a leleményesebbek új szolgáltatást eszeltek ki. Volt, aki matracon, s volt, aki zsúrkocsin ajánlott átkelést. Minden létező szabályt megszegve némi mérlegelés után utóbbira fizettünk be. Rettegtem, hogy hátizsákostól, benne az összes technikai felszereléssel, laptoppal, telefonnal, s persze útlevéllel, pénztárcával együtt a vízbe pottyanunk, de nem bírtam ki, hogy ne készítsek néhány képet és videót. (A sötét dacára, remélem, látható belőlük valami.) S örök hálával tartozom árvízi hajósainknak, Antoniónak és Pedrónak, akik nem használták ki szorult helyzetünket.
Ehhez képest az a tény, hogy az éjszakát alvás helyett a blog szerkesztésével, majd utazással – repülővel vissza Belo Horizontéba – töltöttem, igazán szóra sem érdemes.
Várnak a brazilok, csak a chileiek meg ne tréfálják őket.
Bár évek múltán a brazíliai világbajnokságról elsőként biztosan nem Neymar és csapata ugrik majd be, hanem a recifei kaland.
