Másfél hete tartózkodom Brazíliában, s ha megkérdeznék, mi az, amit a legkevésbé szeretek az országban, akkor kapásból rávágom: a hideget. Nem őrültem meg, igen, a hideget.
Világversenyeken megszokhattuk, hogy a sajtóközpontot, a transzfert biztosító buszokat rendre hűtőháznak képzelik a rendezők, de Brazíliában az összes tömegközlekedési eszközt, a boltokat, a szállodákat, az egyszerű bárokat is „lefagyasztják” légkondival.
Szerda éjszaka ért a legfagyosabb élmény – Rióban, az álmok városában. Különben sem különösen vidám hangulatban tértem nyugovóra a diákszálló kilencágyas lyukában – amelyen szerencsére egyelőre csak hárman osztozunk, két kolumbiai sráccal –, majd éjszaka egy órakor arra ébredtem, hogy didergek. „Hol vagyok, mi történt?” - tépelődtem félálomban. Ráeszmélve, hogy bizony továbbra is Rióban, körbenéztem, s nem akartam hinni a szememnek, az egyik kolumbiai tizenhat fokra állította be a légkondit. Biztosan úgy volt vele, mint éhes ember a svédasztallal, a végletekig ki akarta élvezni az adódó lehetőséget. A távkapcsolót persze eldugta, így jobb híján pulóvert, zoknit és két pokrócot húztam magamra.
Alig várom, hogy kifeküdjek a Copacabana homokjára. De igazság szerint a tikkasztó alföldi kánikulára vágyom igazán
