Magyarok ropják a csárdást Sao Paulóban

Tánccsoportok, nyelvóra, cserkészmozgalom, sakk-kör, zajlik az élet a Magyar Házban.

Dobos Eszter konzul férje, Gyuricza Gábor magyarázza a koreográfiát, aki maga is Sao Paulóban született, a csoport ugyanis fellép a július 17-i dél-amerikai magyar néptánctalálkozón, amelynek idén a brazíliai metropolis ad otthont. Amikor megáll a zene, Gyuricza Gábor többnyire portugálul magyaráz, mert a tagok magyar nyelvtudása igencsak változó, ám a népdalokat mindig teli torokból fújják magyarul.

A Ropogós az idősebbek, lelkes amatőrök együttese, mellette van másik két csoport, a Zrínyi a gyerekeké, a Pántlika pedig a „profiké”. Akiket nekem ugyan nem volt alkalmam látni, de Gyuricza Gábor szerint az idézőjelet akár el is hagyhatnánk, a Pántlika Magyarországon is többször nagy sikerrel fellépett már, és soraiból az Állami Néptáncegyüttes is verbuvált.

Egy másik teremben magyaróra zajlik éppen Gustavo vezetésével, két idősebb úr, Szabolcs és Elemér pedig sakkozik.

Reneszánsza van a magyar életnek Sao Paulóban.

Az első-, másod-, sőt akár harmad-, negyedgenerációs brazíliai magyarok más és más okból csatlakoznak a helyi magyar közösséghez, de végtére ugyanazért: ragaszkodnak magyar gyökereikhez.

Schiffer János és felesége, Ilona például magától értetődően vette fel a kapcsolatot az itteni magyarokkal. Jánosnak a szülei vándoroltak ki a második világháború után, ő már itt született, de az egyetemet Magyarországon, Gödöllőn végezte, ott ismerkedett össze Ilonával. Gyerekeik, Dániel és Klaudia is tökéletesen beszélnek magyarul, s tagjai a Ropogósnak, csakúgy mint az unokák a Zrínyinek.

– Eleinte nehéz, nagyon nehéz volt. Három hete élhettem Brazíliában, amikor a rádióban egyszer csak magyar zenét hallottam. Teljesen kiborultam, sírva hazaszaladtam, ahol az apósom vigasztalt meg azzal, hogy nótázott velem fél órát. Különösen kezdetben gyakran gyötört a honvágy, az a tudat segített, hogy én nem menekültem ide, nem végleg hagytam el a hazámat, ahová bármikor visszatérhetek. Először három év múltán utaztunk haza, már a kisfiunkkal együtt, aztán édesanyám jött ki hozzánk, s a látogatások rendszeressé váltak – mondja Ilona, aki szép karriert futott be Brazíliában, a Sao Pauló-i metróvállalat vezető tervezője.

Fabio magyar életútja kacskaringósabb. Mind a négy nagyszülője magyar, mégis úgy nőtt fel, hogy a családban senki sem használta a magyar nyelvet.

– Csak az ételeknek volt magyar nevük. Pörkölt, húsleves, töltött káposzta, rántott hús, lángos, lecsó, ezeket a szavakat már gyerekként is ismertem. Harmincéves voltam, amikor hallottam a Magyar Házról, a tánccsoportról, azóta állandó tagja vagyok az együttesnek – mondja Fabio angol szavakkal tűzdelt magyarsággal.

Akadnak ennél cifrább történetek is.

– A konzulátuson egy Ricardo nevű fiatalember jelentkezett, szeretné felvenni a magyar állampolgárságot arra hivatkozva, hogy az ükapja magyar volt. Vakartam a fejem, mit is mondjak, s megemlítettem, az állampolgársághoz kellene tudni magyarul. „Tudok” – válaszolt Ricardo, s onnantól magyarul folytattuk a beszélgetést. Elmesélte, kamaszként tudta meg, hogy az egyik ükapja magyar volt. Elkezdett utána érdeklődni, s annyira magával ragadta a magyar kultúra, hogy önszorgalomból magyarul is megtanult, idén tette le az esküt. „Nagy ünnepséget rendeztünk” – potyogtak a könnyei.

Gyuricza Gábor élete is fordulatosan alakult. Gyerekként nem járt a Magyar Házba, nem vett részt a cserkészmozgalomban és a táncéletben sem.

– Tizenévesen értesültem  a Magyar Házról, elmentem egy táncpróbára, s olyannyira ott ragadtam, hogy Magyarországon jártam egy évet a balettintézetbe továbbképzésre. A feleségemet is ott ismertem meg, így én aztán tényleg az egész életemet a magyar táncnak köszönhetem.

Gyuricza Gáborral kicsit az adatokban is elmélyedünk. Ő úgy nyolcvan és százezer közé becsüli a magyar felmenőkkel rendelkező Sao Pauló-iak számát, közülük durván ötezernek van magyar útlevele s ötszáz vesz részt rendszeresen a Magyar Ház programjain.

– Az a feladatunk, hogy minél több magyart kutassunk fel s próbáljunk meg bevonni a magyar közösség életébe. Nehéz, fáradságos, egyben azonban nagyon szép munka, amelynek szerencsére igenis van értelme – mondja Gyuricza Gábor.

Minderről saját szemünkkel győződhettünk meg.