Reggel jelentkezem ki a szállodából, a recepciós egy hangot nem tud angolul. Fizetni előre kellett, számlát szeretnék kérni, s becsületesen közölni, hogy előző este ittam egy kávét az étteremben, és a minibárból kivettem egy flakon vizet. Belevágok tört portugálsággal: „Posso pagar café restaurante e agua minibar. E compania ” – s itt elkezdek mutogatni, egy lapot rajzolok, mintha írnék, angolul mondom: invoice, receipt, de minek
Mégis úgy tűnik, jutunk valamire, a recepciós egy halom papírt kezd átnyálazni, telnek a percek, bennem meg megy föl a pumpa, mert kellene indulnom a buszpályaudvarra. Végre elővesz egy lapot, mond egy számot, amit persze nem értek, mutatom írja le, így is tesz: 50,68, azaz durván ötezer forint.
„Quanto?” – szakad ki belőlem kissé ingerülten. Bekapcsolódik a beszélgetésbe a londiner is, majd a recepciós leír egy másik számot: 2,8. Már nyúlok is a zsebembe, nyújtom át a három realt, nagyvonalúan lemondok a 20 „fillér” visszajáróról, s persze a számláról is. „OK?” – kérdezem, s mivel „OK” a válasz is, máris elköszönök, s indulok, mielőtt meggondolná magát.
A taxisofőrnek mondjuk, Rua Timbiras, Rua Sao Paulo, s két kezünket derékszögben összeillesztve mutatjuk a kereszteződést. Határozott „Sim!”, azaz igen a válasz, ám úgy tűnik, rossz irányba indul el a taxis. Öt perc múlva megállunk, mutatja az utcatáblát vigyorogva: „Timbiras”. Megismételjük, Sa-o Pa-u-lo, a homlokára csap, s végre elindul a helyes irányba.
Öt nap kintlét után végre van időm arra, hogy brazil kártyát vegyek a mobilba. Egy angolul jól beszélő önkéntes lány segít nekem. Odamegyünk az Oi társaság pultjához. Tolmácsolja a kérésemet, a telefonos cég embere hoz egy vonalas telefonhoz való kártyát Köszönöm, nem ilyen kell, mondom, mutatom a mobilt, s beugrik egy szó, amit mintha már hallottam volna a sim kártya portugál megfelelőjeként. „Sipi” – bököm ki, mire felcsillan a szeme, s hoz is egy simet. Közli, hogy tíz real, azaz úgy ezer forint.
Kérdem a lányt, nincs-e olyan, ami mondjuk száz realra van feltöltve, mert a tízet pillanatok alatt lebeszélem. Erre kiderül, csak a kártya mint egyfajta biankó tíz real, fel kell tölteni pénzzel. Nosza – biztatom a legényt kissé már türelmetlenül. Megdöbbenésemre elkéri az útlevelemet, mutat egy számot, amit fel kell hívni. Kérem őket, tegyék meg az én költségemre, mert portugálul, sejtem, úgysem boldogulok. A srác tárcsáz egy számot, nincs válasz, másikat, elkezd izzadni, dermedt csönd, s úgy negyedóra elteltével föladja. Szabadkozik, azaz inkább szabadulna tőlem, s én megkönyörülök rajta, kiteszem a tíz realt, s „Ciao!” kíséretében távozom.
Egyetlen vigaszom, hogy az önkéntes megkérdi, az útlevélben a képen tényleg én vagyok-e. Nem igazán értem, mire gondol, de felelek: „Persze.” „Élőben sokkal jobban nézel ki” – bókol.
Pedig az útlevelet öt éve készíttettem.
Kilenc órát buszozunk Belo Horizontéból Sao Paulóba. Ébenfekete, karcsú, korosodó asszony a szomszédom. Fekete csizmát, bokáig érő virágmintás szoknyát, fekete farmerblézert visel, fején kendő, ölében kopott, okkersárga táska, egész úton meg sem mozdul, kétszer áll meg a busz húsz-húsz percre, de le sem száll. Évszázados keserűség árad a tekintetéből. Jó lenne szóba elegyedni vele, de a beszélgetésnek nem nyelvi korlátai vannak.
Újabb taxissztori. Tömör és velős.
– Where do you want to go? – kérdi a sofőr kitűnő angolsággal.
– Do you speak English? – kérdezünk vissza derűsen.
– No.
No comment.
