Egyetlen vigaszom, hogy az önkéntes megkérdi, az útlevélben a képen tényleg én vagyok-e. Nem igazán értem, mire gondol, de felelek: „Persze.” „Élőben sokkal jobban nézel ki” – bókol.
Pedig az útlevelet öt éve készíttettem.
Kilenc órát buszozunk Belo Horizontéból Sao Paulóba. Ébenfekete, karcsú, korosodó asszony a szomszédom. Fekete csizmát, bokáig érő virágmintás szoknyát, fekete farmerblézert visel, fején kendő, ölében kopott, okkersárga táska, egész úton meg sem mozdul, kétszer áll meg a busz húsz-húsz percre, de le sem száll. Évszázados keserűség árad a tekintetéből. Jó lenne szóba elegyedni vele, de a beszélgetésnek nem nyelvi korlátai vannak.
Újabb taxissztori. Tömör és velős.
– Where do you want to go? – kérdi a sofőr kitűnő angolsággal.
– Do you speak English? – kérdezünk vissza derűsen.
– No.
No comment.
