Számos helyen jártam már templomban labdarúgó-mérkőzés apropóján. Láttam osztrákokat, amint kötelességszerűen mormolják: „Meine Schuld, meine Schuld, meine große Schuld”, olaszokat tucatszám magukra hányva a keresztet, finneket kifejezéstelen tekintettel hallgatva a tanúságtételt, lengyeleket a mindennapos rutin részeként imádkozni a Szűzanyához, hollandokat ajándéktárgyat vásárolni az 1979-ben kereskedelmi céllal hasznosított Nieuwe Kerkben (önkényesen akár innen datálhatjuk nyugat-európai kereszténység kimúlását).
Brazília e tekintetben is más világ. A bejáratnál Ferenc pápa, az első dél-amerikai egyházfő hatalmas poszterről integet, és Máté apostoltól vett üzenettel köszönti a világbajnokság résztvevőit: „Menjetek el, és tegyetek tanítvánnyá minden népet!” Belépve szembetűnő, hogy a strand közönségét nem különösebben érinti meg a vasárnapi mise, csak három futballmezes fiatalt számolok össze, a hívek többsége itt is idős.
A katolikus népénekekhez szokott fülemnek különös érzés a kórus vezette lelkes énekszó, néhányan ringatóznak és integetnek. Amikor a segédpapok szentelt vizet hintenek az emberekre, többen átszellemülnek, nekem is gombóc gyűlik a torkomban. Az evangéliumot taps fogadja, a prédikáció alatt viszont síri csönd honol. A misét celebráló atya, akinek szelíd tekintete, magas hangja Böjte Csabát idézi, nem osztja Luiz Felipe Scolari nézetét, nem a labdarúgástól vár üdvözülést, szóba sem hozza a világbajnokságot, de még a selecaót és Neymart sem, s nyilván Zunigának is kész megbocsátani.
Azt a várost, amelyben több száz templom várja a híveket, s amelynek jelképe a hatalmas Megváltó Krisztus-szobor, nem kell félteni a gonosztól.
Ide ugyan szórakozni, kikapcsolódni, ez idő tájt futballmeccset nézni, szurkolni érkezik a látogató, de Rio megér egy misét is.
