Didier Deschamps-ot még türelmesen végighallgatom a Németország–Franciaország-meccs után, de Joachim Löw hozzá hasonlóan semmitmondó értékelése közepette az órámra pillantok: elmúlt (helyi idő szerint) négy óra. Egy óra sincs a Brazília–Kolumbia-parti kezdetéig. Összepakolok, s angolosan távozom a sajtótájékoztatóról.
Irány a Copacabana!
Éppen elérem a negyed ötös buszt, de így is nyugtalanít az érzés: odaérek-e kezdésig a szurkolói zónába? Fölösleges az aggodalom. Ahogy elhagyjuk a Maracana környékét, Rio döbbenetes képet mutat. Elnéptelenedtek az utcák, jóformán csak buszok és taxik közlekednek az egyébként mindig túlzsúfolt városban. Hát persze, már mindenki tévé, kivetítő előtt ül, áll, készül a mérkőzésre. Át a hegyen, a Megváltó Krisztus-szobor vigyázó tekintetétől kísérve negyedóra alatt letudjuk a távolságot, csak az utolsó kanyart veszi be nehezen a busz, mert a tengerpart közelébe érve már özönlik a nép a szurkolói zóna felé.
Gondolkodni sem kell, hogy merre induljak, elegendő, ha átadom magam az emberáradat sodrásának. Megbecsülni sem merem, hányan lehetünk, biztosan több százezren.
Caipirinha-árusok kínálják portékájukat tálcát egyensúlyozva; megkívánom, intek, de amikor látom, hogy a pohár félig jéggel van tele, kicsit megbánom. Szabadkozom, erre az árus tizenöt real helyett tízért is odaadná, s amikor még mindig tanácstalanságot lát rajtam, kimondja: sinco, azaz öt. Ezt már pofátlanság lenne visszautasítani. A sör és az émelyítő illat alapján a füves cigi is fogy rendesen, mindenki laza, mint a Riga-lánc, s mégis fegyelmezett. Óriási a tömeg, de balhénak nyoma sincs, együtt buliznak a brazilokkal a maguk dolgával már végzett németek és franciák is, sőt kolumbiaiak is háborítatlanul szurkolnak elvegyülve.
Thiago Silva vezető gólja után örömmámorban úszunk. Petárdák durrognak, majd a távolból, az Ipanema felől tűzijáték fénycsóvái látszanak, szinte egybeolvad örömében a nép.
Szünetben le-, pontosabban csak hátrébb lépek, a kivetítő messze van, nem csak nézni, látni is szeretném a meccset. A második félidőre egy bárba ülök be. Amikor Velasco Carballo játékvezető les címén nem adja meg Yepes egyenlítő találatát, nyílt színi taps tör ki. David Luiz bombagóljánál természetesen ismét tombolunk, James Rodríguez szépítésénél pedig nem esünk kétségbe, érezzük, hogy kézben van a mérkőzés.
Neymar sérülésénél mindenkinek ráfagy a mosoly az arcára, de abban pillanatban senki sem mert arra gondolni, hogy számára ezzel véget ért a vb; ma ünnepelni kell.
A fiestából fél óra múltán kivonom magam, s a metró felé baktatva jellegzetes szag facsarja az orromat. Könnyen rájövök, honnan ered: Nagy Feró is megénekelte – „ami befolyik, az rögtön kifolyik”.
Talán még most is tart a mulatság, keddig van idő kipihenni.
A brazil válogatott újabb lépést tett Rio, azaz a döntő, az álom beteljesülése felé.
