Áldozattá váltam. Pedig általában nagyon figyelek, hogy ilyesmi ne történjék meg velem. Viszont újságíróként próbálom meglátni „csőbe húzatásom” pozitív oldalát is, miszerint 2000 forint nem is olyan sok pénz egy jó sztoriért.
Kedd reggel 10 óra körül a Széll Kálmán tér környékén majszoltam túrós táskámat, midőn jobbról megközelített egy magas, a hajléktalan szintnél kicsit jobban öltözött, bizonytalan tekintetű, 45-50 év körüli férfi. Udvariasan köszönt, majd valami magyarázatba kezdett, hogy most engedték ki a kórházból. Pillanatok alatt levágtam, hogy forintokat akar, ezért közbevágtam, hogy bocs, de nem adok pénzt. Ekkor jött a csavar a történetben, ami miatt nem egy szimpla kéregetésről szól a történet, hanem csalásról.
A férfi ugyanis azt mondta, nem pénzt kér, csak szeretné megkérdezni telefonon az édesanyját, hogy miért nem jött érte senki a megbeszélt találkozóra, mikor most engedték ki a kórházból, és itt a sarkon elvileg az édesapja várta volna. Elém nyújtott egy papírt, amire rá volt írva egy mobilszám, valamint alá, hogy ANYUKÁM. No itt kellett volna lelépnem, de a szívem összeszorult a kis papírcetli láttán, és lelkiismeretem nem engedte, hogy megtagadjak tőle egy telefonhívást. Nehogy már én legyek az akadálya annak, hogy ez a kissé félszeg, zavart férfi hazajusson!
A mobilomat azért nem akartam kiadni a kezemből, elkértem tőle a papírt és felhívtam a számot. Egy kedves, kulturált, idősebb női hang szólt bele a telefonba, Novákné, aki aggódó hangon világosított fel, hogy tényleg arrafelé van a fia, és sajnos az apát berendelték 48 órás szolgálatra a tűzoltósághoz. A gyermekénél nincs pénz, és iratok sem, mert mindezek a fia főnökénél vannak, aki nem elérhető. Ő pedig épp dialíziskezelésen van, ami még jó néhány óráig el fog tartani, és utána is pihennie kell. (Itt már gyanús lehetett volna a sok véletlen egybeesés, és azon is elgondolkodhattam volna, hogy egy minimum 45 éves férfi édesapját, aki a hasamra ütök, 70-75 éves lehet, vajon miért rendelnek be 48 órás tűzoltó szolgálatra – de akkor mindez nem jutott eszembe, segíteni is akartam, meg kikerülni a komfortzónámat felborzoló helyzetből.)
Megkérdeztem hát a hölgyet, hogy rendben van, sajnálom a helyzetet, de most mit vár tőlem? Erre mézes-mázos hangon, barokkos körmondatokkal utalást tett arra, hogy ha esetleg adnék ezer forintot a fiának, amivel haza tud buszozni Monorra, akkor ő nagyon hálás lenne, és amint tehetnék, kamatostul visszafizetnék nekem. A bennem dúló kételyek ördögi harcot vívtak jó szándékommal, és bár már eldöntöttem, hogy segíteni fogok, azért megjegyeztem a hölgynek, hogy „amennyiben ez egy jól kitervelt átvágás, akkor először is gratulálok, biztos megérdemlem”. Erre a hölgy teljesen meglepődött, a Jóistenre esküdözött, hogy szó sincs ilyesmiről, ők jómódú polgárok Monoron, és amúgy is milyen ember lehet az, aki ilyen dolgokkal téveszti meg az embereket?! „Fiatalember, ilyen szörnyű dolgok történnek Budapesten”? – adta meg a kegyelemdöfést a kedves hölgy.
Miután belementem a dologba, szólt, hogy még este, legkésőbb reggel hívni fog a telefonomon, és átutalja, vagy elküldi a pénzt. Elköszöntünk, majd a mellettem álló férfi megjegyezte, hogy sajnos vonaljegye sincs, amivel a Népligetig eljuthat. Ekkor még a 6. érzékem tett egy utolsó, reménytelen kísérletet arra vonatkozóan, hogy hagyjam az egész „támogatósdit\" a francba, de inkább még jobban beledőltem a kardba, a kezébe nyomtam 2000 forintot, és mondtam neki, hogy ebből tud venni két vonaljegyet is, meg a monori buszjegyet is. A vicc az, hogy a pasi távozóban még visszafordult, és sokat tudóan annyit motyogott nekem, hogy „bizony figyelni kell, nehogy átvágják az embert\"!
Nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyre gyanúsabbá váljon az egész szituáció, ezért felhívtam megint a számot, és tudattam a hölggyel, hogy nem ezer, hanem kétezer forintot adtam a „gyereknek”, hiszen vonaljegyre is szüksége volt. Mondta, hogy nagyon köszöni, majd jelentkezik estefelé. Ennek ellenére nem voltam nyugodt, szégyelltem magam, mert így, távolabbról kielemezve az elhangzottakat, a sztori messze nem volt teljes. Kezdve az iratok és a pénz hiányával, az idős apa 48 órás műszakjával, az anya dialíziskezelésével stb. Mérges voltam magamra, hogy miért nem fotóztam le a telefonnal a férfit, vagy miért nem kértem el a zárójelentést, amit a kórházból kapnia kellett, mikor elküldték.
Persze Novákné nem keresett sem este, sem másnap reggel. Délben felhívtam, szabadkozott, hogy sajnos sok dolga volt, eddig nem ért rá felhívni, de adjam meg a számlaszámomat, amire utalhat. Ekkor már természetesen 80 százalékig biztos voltam az átverésben, de a számlaszámom megadásával sokat úgysem kockáztattam, így lediktáltam neki, hátha tényleg utal. Hétfőig, tehát összesen öt napot vártam, ekkor már biztos voltam az átverésben, de bepróbálkoztam egy blöffel. Felhívtam a számot, ugyanaz a nő vette fel, de mikor bemutatkoztam, és elmeséltem, hogy még mindig várom a pénzt, letagadta saját magát, azt mondta, hogy ő a Novákné asszisztense, és nem tudja, miről van szó. Ekkor arra kértem, hogy adja át azt az üzenetet Nováknénak, hogy kedden lefotóztam a fiát, és fel fogom jelenteni mindkettejüket csalásért. A nő mondandóm felénél rám csapta a telefont!
Nyolc perc múlva visszahívtam a számot, megint felvették. Ugyanaz a hang, de most már megint Novákné volt. Jaj, nehogy feljelentsem szegény fiát, csak hát nem találta a papírt, amire a számlaszámomat felírta, de most azonnal utal. Megint lediktáltam neki a számom, majd hozzátettem, hogy szerdáig van ideje, mert a fia fotóját, valamint az eddig felvett telefonos beszélgetéseinket is elküldöm a rendőrségre a feljelentéssel együtt.
Azóta beszéltem egy rendőrrel, aki egyáltalán nem nyugtatott meg. „Maga önként adott kétezer forintot, nem? Kért átvételi elismervényt? Nem? Hát akkor nincs igazán ügy. Maga mond A-t, azok meg majd nyilván mondanak B-t, ha egyáltalán előkerülnek” – mondta a rendőr.
Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a 2000 forintos csalás még csak szabálysértés, a rendőrség valószínűleg nem mozgatna meg nagy erőket a nyomozás érdekében, ráadásul a fotó is csak blöff volt részemről. Nincs semmim, csak három felvett telefonbeszélgetésem, és egy újabb tapasztalatom az emberi aljassággal kapcsolatban. Ráadásul a nő még Isten nevét is a szájára vette, hogy védelmezze a történetét.
Istenem, bocsáss meg ezeknek az embereknek!
