Bulent Kilic: A haditudósító fegyvere a tiszta agy

Inkább harctéri képei mesélnek, de a török fotóriporter az MNO-nak beszélt kedvenc felvételeiről is. Interjú és képsorozat az f22-n.

– Gondolom, az első háborús élményt nehezen lehet elfelejteni.
– Az első háborús élmény 2012­-ben ért Szíriában, a Tunéziában útjára induló arab tavasz kitörése utáni időszakban, amikor mindenki ennek az átterjedésére várt az országban. Ami végül meg is történt. Rögtön az ostrommal és a bombázás tapasztalatával találtam szembe magamat. Gyorsan meg kellett tanulnom, hogyan lehet ilyen körülmények között dolgozni. Korábban csak hírügynökségi munkáim voltak, és nem volt arra módom, hogy átéljem, milyen ott ragadni egy városban háborús helyzetben, nem kellett azon gondolkodnom, hogyan rejtőzködjek. Szíriában viszont nagyon gyorsan meg kellett tanulnom, mennyire fontos időnként menedékbe húzódni, és azzal sem egyszerű szembenézni, hogy az életben maradás esélye időnként ötven százalék.

– Speciális kiképzésen is részt vett?
– Igen. Tavaly, kétéves haditudósítói munkával a hátam mögött, úgy döntöttem, hogy részt veszek egy ilyen kiképzésen. Semmilyen ilyen tapasztalatom nem volt addig, igaz, katonaviselt vagyok.

Bulent Kilic: Egy normális országban a kormány örülne egy ilyen díjnak

Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet

– Hogyan lehet egyáltalán felkészülni a háborús tudósításra?
– Mindenekelőtt fizikailag kell felkészülni. Nagyon fontos, hogy a figyelmed mindig erős és határozott legyen. Nem járhat semmilyen más probléma a fejedben, miközben ott vagy a tűzvonalban. A pszichédnek is igen erősnek kell tehát lennie. És persze az a leginkább kifizetődő, ha ez idő alatt teljes mértékben lemondasz az alkoholról vagy éppen a kábítószerekről. Az egészséges elme a legfontosabb munkaeszköz ebben a hivatásban.

– Hogyan tud kikapcsolódni a riportutak után?
– Igyekszem az ilyen utazásokat, mint ez a budapesti is, arra használni, hogy feltöltődjek. Néha meg csak napokig filmeket nézek.

– Nem fenyegeti a kiégés, hogy egyszer azt mondja magának: ennyi volt, nem kockáztatom tovább az életemet?
– Az én munkám legnagyobb hátulütője, hogy lehetetlen így normális életet élni. Nem élhetünk olyan házasságban, mint amilyen egy bankár vagy egy hivatalnok számára adott. Amikor visszatérsz a riportról, akkor sem tudod normálisan folytatni az életedet, ki kell kapcsolnod az agyad, fel kell frissülnöd viszonylag rövid idő alatt, és előfordul, hogy nincs kedved semmilyen problémával vagy éppen a feleségeddel foglalkozni. Az élet már csak ilyen. Nekem van World Press Photo-díjam, önnek pedig van családja, és fordítva (ezt Máté Péternek, az MNO képszerkesztőjének címezte – a szerk.). Ezt el kell tudni fogadni, mindent nem kaphatsz meg egyszerre. A környezeted ezt a felfogást nem mindig érti. A kiégéstől pedig azért nem félek, mert ha sikerül felfrissülnöd két út között, akkor minden rendben van. Ez egy olyan munka, ami egyszerűen szólítja az embert.

– Képes megváltoztatni a fotóriporter munkája a valóságot?

– Két éve a szíriai Kobaniban voltam, és lencsevégre kaptam egy srácot, aki mesterlövészként harcolt. Az Iszlám Állam számos harcosát lőtte le és igazi legendának számított a városban. Megörökítettem a történetét, igaz, álnevet adtam neki a megjelenéskor. Ezzel az álnévvel vált ismertté világszerte, az emberek beszéltek róla, és olyan magazinokban jelent meg a sztori, nemegyszer dupla oldalon, mint a Stern vagy a New York Times. Pár napja hallottam, hogy lelőtték. Ez szíven ütött, mert egy nagyon rendes és udvarias fiú volt. Számos ellenséget ölt meg, de amikor találkoztam vele, csak azt láttam, ez egy jó gyerek. Sikerült valahogy megfognom ennek a háborúnak a lényegét azzal, hogy lefotóztam őt, ahogy a lerombolt város egyik szétlőtt épülete tetején áll. Úgy érzem, ezzel tényleg tettem valamit, és ez fontos, függetlenül attól, valóban változik­-e ettől bármi is. Amikor olvastam a hírt a Twitteren, hogy meghalt ez a srác, és láttam az utána következő kommenteket, akkor arra gondoltam: csak egyetlen képet készítettem, mégis milliók érezték közel magukhoz ezt a fiút és szomorodtak el a halála hírére. Ez kicsit már olyan, mint egy hollywoodi film befejezése. A képeim nem buktatnak meg vagy terelnek jó útra kormányokat, és nem változtatják meg a történelmet, bár néha mégiscsak sikerül valamit elérni ezzel a munkával. Néha sikerül megváltoztatni sokak mentalitását vagy gondolkodásmódját, vagy éppen új gondolatok megszületését előidézni.

– Mennyire fontos az önnek, hogy díjazták a World Pressen?
– Nagyon sokat jelent ez a díj, már csak azért is, mert közel tíz évet vártam rá. Az elmúlt három évben folyamatosan erre a megmérettetésre készültem, és most végre sikerült. Nem a karrier szempontjából izgatott. Nem akarok semmi mást, mint erős képeket készíteni és fontos történeteket bemutatni, másra nincs is szükségem. A pénz sem motivál igazán. Persze szükségem van egy otthonra, hiszen 35 éves vagyok, de ennél többre nem vágyok, nem érdekelnek például a márkás autók. Nem fogják ugyanis megmenteni az életemet, ha arról van szó.

– A díjnyertes képén egy síró török lányt látunk. A kép az egyik kormányellenes tüntetésen készült. A hatalom reagált az ön nemzetközi elismerésére?
– Hát igen, ez az a téma, amiről itt, Magyarországon állandóan faggatnak engem. A török kormányt nem érdekli a díjam, úgy tesznek, mintha nem is létezne. Persze nagyon is értem, miért ez a hallgatás, hiszen ez a kép egyértelműen megmutatja a hatalom igazi arcát. A török portálokon persze nagy visszhangja volt az elismerésnek, de a kormányzati oldalon és a vezető napilapokban egy szó sem esett róla. Ebből látszik, hogy Törökország nem egy haladó demokrácia, hiszen egy normális országban a kormányzat is büszke, ha az ország egyik polgára valami nemzetközileg is fontos sikert arat.

– Amikor ezt a fotót készítette, érezte, hogy ilyen komoly siker várományosa?
– Örülök neki, hogy bár sok olyan történetet örökítettem meg, amelyek nem a hazámhoz kötődnek, végül mégiscsak egy olyan fotóm nyerte el a díjat, ami Törökországban készült. Szeretem ezt a képet, nem tagadom, de persze a zsűrit kellene megkérdezni, miért ez lett végül a befutó. Sokakat érdekel, hogy mi történik nálunk, és lehet, hogy azt mondták: az idén kapja a díjat egy török témájú fotó.

Irányt mutatni

Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet

– Akkor végeredményben politikai döntés született 
– Persze, de hát lehetetlen elképzelni az életet a politikán kívül.

– Amikor a hazájában fotózik, képes ugyanolyan távolságot tartani az eseményektől, mint más
munkák esetében?
– A képeimen nem tartok semmiféle távolságot, de amikor a képeket készítem, akkor nem foglalkozok semmiféle politikussal vagy a véleményükkel. Azon sem töprengek munka közben, hogy mit fognak gondolni a képeimről az emberek. Persze nagyon is vigyázok arra, mi hagyja el a számat. Nem szeretnék beszédeket tartani vagy prédikálni, bizonyos politikusokat kritizálni, nekem nem ez a munkám.

– A fotózsurnalizmust és a World Press Photo-kiállításokat is szokás azért kritizálni, hogy túlságosan érzelmes, túlságosan hatásvadász képet adnak az eseményekről. Egyetért ezzel?
– Ez a kritika nem új, mindig is voltak, akik ilyen vádakat hoztak fel. A World Press Photo-verseny mindig is vitákat szült. De vegyük például a tavalyi év botrányát, a belga fotós sorozatát, amiről kiderült, hogy megrendezte az egészet. Az nem fotózsurnalizmus volt, hiszen ő nem úgy dolgozott, mint mi, ügynökségi fotósok. Mi a hírekkel, az eseményekkel vagyunk kapcsolatban, és ha elveszik a valóság valamiképpen a munkánk során, ha csorbul a képek hitelessége, akkor elveszik a munkánk értelme is.

– Művészként is gondol magára?
– Egyáltalán nem gondolok magamra művészként. Nézzen csak rám: úgy nézek én ki, mint egy művész? Én csak lövöm a képeket, néha művészi módon akár, de ettől ez még nem változik. 

– Budapestre egy workshop előadójaként érkezett. Mennyire hasznosak az ilyesféle műhelymunkák a fotósok számára?
– Hasznosak. Korábban nem vettem részt ilyen műhelymunkában, pedig nagyon is fontos szerintem, hogy a fotósok megosszák egymással a tapasztalataikat. Azt azért el kell ismernem, kicsit több fotósra számítottam az eseményen. Szakmai fesztiválokon már korábban is vendégeskedtem, de azok másféle élményt nyújtanak, mondjuk úgy, hogy ott inkább kikapcsolódni és ismerkedni akarnak a résztvevők. Ehhez képest itt komoly munka folyt. Annyi gondom van csak, hogy nem szeretek másoknak tanácsokat osztogatni. Az igazság az, hogy benyomásaim szerint a fotósok nem igazán akarják megosztani egymással a valós tapasztalataikat, vagy éppen nem olyan tapasztalatokat adnak át, amelyek tényleg vezetnek valahová. Nem egy fotós küzd ugyanis mentális problémákkal.

– Manapság egyre komolyabb nemzetközi sikereket aratnak az okostelefonnal dolgozó profi fotósok, mint amilyen a Franciaországban élő magyar alkotó, Pörneczi Bálint, akit az Instagram tett ismertté. Mi a véleménye erről az új irányzatról?
– Van egy barátom, Mustafa Seven, aki okostelefonnal készít képeket és igen híres. Amikor legutóbb Ausztráliában jártam, az emberek azt kérdezgették tőlem, hogy ismerem­-e Mustafát. Nemrég találkoztam vele, és azt mondtam neki, nagyon szépen megkomponáltak a képei. Mire ő elég csúnyán elküldött melegebb éghajlatra azzal, hogy ahhoz képest, hogy World Press Photo-nyertes vagyok, meglepő, hogy ezt csak most vettem észre. Azzal mentegetőztem, hogy annyi rosszat hallottam az okostelefonokkal készített, meg az Instagramra felpakolt képekről, hogy szerettem volna ellenőrizni, milyen is ez a terület. És akkor tényleg meglepődtem, mennyire nem könnyű ezzel az eszközzel ilyen jó fotókat készíteni. Szóval most már tisztelem azokat, akik az Instragramra alkotnak, de akkor is komoly különbség van aközött, hogy a valóságot ragadod meg, vagy élvezetből készítesz képet.

– Használ okostelefont fotózásra?
– Persze, például azért, hogy meg tudjam majd mutatni a barátnőmnek, milyen is Budapest. Hogy lássa a világ legostobább brit turistáit, akik idejönnek, hogy beerbike­-on utazva vedeljék a sört vagy egyenruhában legénybúcsúzzanak.

Megkértük Bulent Kilicet, hogy meséljen a kedvenc képeiről és a legfontosabb munkáiról. Öt képet választott.

Törökország, Soma. Gyászoló férfiak a bányaszerencsétlenség áldozatainak temetésén

Fotó: BULENT KILIC / Europress/AFP

Azok a hagyománytisztelő emberek közel állnak hozzám. Úgy érzem, ez az egyik legjobb képem. Miért? Mert a képen látható emberek közül senki nem nézett rám.

Ukrajna ugyanúgy hatással volt rám. Itt az látható, ahogy hirtelen lángra kap valaki. Nem tudom, hogyan történt pontosan. Csak úgy megtörtént előttem. Egyébként két­-három alkalommal is előfordult, hogy emberek gyulladtak fel mellettem. Egyszer velem is megtörtént, de szerencsére csak a kabátom égett meg.

Az Iszlám Állam elől menekülő kurdok a szír–török határon

Fotó: BULENT KILIC / Europress/AFP

Időnként nem számít, kikről van szó, szíriaiakról vagy ukránokról, közel érzem magamhoz ezeket az embereket. Érzem őket. Mikor látok egy lányt, ahogy sír az úton, mert el kell hagynia a városát a háború miatt. De néha nagyon megterhelő. Újszülöttekkel menekülő nőket látni például.

A Gezi park védelmében kirobbant tüntetésen elhunyt fiú temetése ismét utcára vitte a fiatalokat 2014 márciusában.

Bulent Kilic egy riportról visszatérve, a pihenőideje alatt örökítette meg az eseményeket

Fotó: BULENT KILIC / Europress/AFP

Jobban érdekelnek az áldozatok, mint a politika. Az érdekel, ahogy az áldozatok reagálnak az eseményekre. Persze fel szoktam készülni azzal kapcsolatban, mi történik az adott helyen, ki a jó vagy a rossz fiú. De számomra az a legfontosabb, hogy az akció közepén legyek.

Kobani. Megindul az amerikai légicsapás a dzsihadista Iszlám Állam ellen 2014. október 23-án

Fotó: BULENT KILIC / Europress/AFP

Nem látom előre, mit tervez Putyin vagy a CIA, ahogy azt sem, mit fog lépni a török kormány vagy kik is pontosan az Iszlám Állam tagjai. Ugyanannyit tudok ezekről, mint az olvasók. Amit tudok, az onnan van, hogy ott voltam, amikor az események történtek, amikor az emberek meghaltak vagy sírtak. Biztos vagyok benne, hogy másokhoz hasonlóan én se veszek észre mindent. Viszont meg tudom mutatni, mi is történt valójában. Időnként aztán ennek hatására el tudom érni, hogy az emberek, akik addig egy irányba néztek csak, elkezdjenek másfelé is tekinteni, és ezáltal megváltozik, ahogy a dolgokról gondolkodnak. Nincs miért aggódni a fotóriporter-szakma jövőjét illetően. Nem az eszközök számítanak, hanem a mentalitás. A fotó sohasem hal meg. Sőt, azt hiszem, csak most kezdődnek a fotózsurnalizmus legjobb évei. Mindenkit sokkolt, amikor megjelent a digitális fotózás. Mi lesz, ha mindenki képes lesz fotózni? – mondták. Semmi gond. Ha mindenki képes fotókat készíteni, akkor még inkább számítani fog, hogy te profi vagy, és az emberek jobban is fogják érteni, mit csinálsz és az miért jó.