– Három alkalommal volt eddig Budapesten, hogyan emlékszik vissza az első látogatására, ami még javában a kommunizmus idején történt?
– A World Press Photo zsűrijében voltam Amszterdamban, ha jól emlékszem, 1976-ban. Keleti Éva is ott volt, és megkérdezte, miért nem teszek egy utazást Budapestre. Mert még senki sem hívott – válaszoltam, mire ő felajánlotta, hogy küldenek nekem egy meghívólevelet az első budapesti Robert Capa-kiállítás apropóján. Úgyhogy vonatra szálltam Amszterdamban, és egyetlen bécsi átszállással már meg is érkeztem Budapestre. Aztán később visszatértem még a World Press kapcsán, és megismerkedtem olyan kiváló magyar fotósokkal, mint például Révész Tamás vagy Korniss Péter. Legutóbb pedig egy Cornell Capa-kiállítás kapcsán voltam itt.
– Capát ön csak úgy szokta emlegetni, mint a magyar bátyját. Mesélt önnek a szülőföldjéről történeteket?
– Nem állíthatnám, hogy sokat mesélt volna Magyarországról, bár néha viccelődött a témával. Capának igazából sohasem volt egyetlen igazi otthona. Hotelekben élt. Sok időt töltöttem vele Londonban, Párizsban, New Yorkban. Nem is beszélve a háborús időkről. Én voltam a képszerkesztője a normandiai partraszállás, vagyis a D-Day idején. Ismeri a könyvemet? [Morris előveszi a Get the Picture című könyvét – a szerk.] Itt ez a fotó Omaha Beachről, ahol a partraszállás történt, és ez itt az első kép, ami erről készült. Itt vannak azok a fotósok, akik még fotóztak a D-Day során, itt elöl meg én (egy másik képre mutat – a szerk.).
– Capa elég furcsa arcot vág ezen a fotón
– Mindig ezt csinálta, folyton viccelt. Bármilyen csoportkép készült, ilyen különös arcokat vágott. Amivel persze szokás szerint sikerült megragadnia a figyelmet.
– Milyen érzésekkel gondol vissza arra a pillanatra, amikor úgy döntött, egy időre otthagyja a szerkesztőségi szobát és a háborús helyszínre utazik Normandiába?
– A munkahelyem Londonban volt, mondhatnám akár úgy is, hogy a munka elől lógtam el kicsit a háborúba. Nagyon fiatalon lett belőlem képszerkesztő. A Life képszerkesztője mellett kezdtem asszisztensként, és megismerhettem az összes nagy fotóst, akik akkor ennek a magazinnak dolgoztak. Épp ezért korán komoly tisztelet alakult ki bennem a fotózás iránt, és magamat nem számítottam soha igazán fotósnak. Viszont szerettem volna megtudni, milyen érzés fotóriporterként dolgozni, ezért mentem Franciaországba. Elég hülye döntés volt a részemről, és szerencsés vagyok, hogy túléltem egyáltalán. Kint létem során kétszer is rám lőttek. Csak a véletlennek köszönhetem, hogy életben maradtam.
– Pontosan mi történt?
– 1944 júliusában úgy volt, hogy együtt fogok dolgozni az AP ügynökség egyik fotóriporterével, aki egy amerikai tábornok környezetében végezte a munkáját. Azon a napon a szövetségesek úgy döntöttek, hogy azt a területet fogják bombázni, ahol ez a tábornok tartózkodott. Nagyjából száz ember halt meg ekkor, hivatalosan az ellenség, valójában a baráti tűz következtében. A Life egyik fotósa még az esemény előtt azt mondta, aznap inkább vele dolgozzak, és majd csak utána az AP munkatársával. Így úsztam meg.
– Mennyire tűnt ez a helyzet normálisnak akkor önnek?
– Londonban éltem át a háborút, úgyhogy értettem, miről szól ez az egész. Átéltük a légitámadásokat, átéltük, milyen a drónok őseinek számító német V–1 pilóta nélküli repülőgépek látványa. A rakéták ellen pedig szinte semmilyen védelem nem volt. Átéltem tehát a valódi légitámadás élményét, és a hidegháborús fenyegetettség tapasztalatát is megismertem. Éppen ezért a mai napig azt gondolom, hogy nincs semmiféle magyarázat semmilyen háborúra. A háború a legbefolyásosabb iparág. A jelenlegi világpolitikai helyzet nagyon aggaszt engem. Egyébként optimista vagyok, hiszen az emberek olyanok, amilyenek, de maga az emberiség eddig túlélt mindent.
– Van egy nagyon híres történet Capa D-Day-fotóival kapcsolatban. Megosztaná ezt a magyar olvasókkal is?
– Capa az amerikai haderővel szállt partra, azon a partszakaszon, ami az Omaha kódnevet kapta. Egy másik fotós, Bob Landry az Utah kódnevű parton dolgozott. Az ő filmjei viszont sajnálatos módon beleestek a tengerbe akkor, amikor visszaküldték volna őket. A D-Day keddre esett. A Life londoni irodájában szerdán már én maradtam a fotólabor munkatársaival, és egész nap Capa fotóira vártunk, egyre idegesebben a lapzárta miatt, ami csütörtök reggel 9-re esett. Késő délután aztán kaptunk egy hívást, hogy Capa negatívjai már úton vannak. Aztán meg is érkeztek Capa megjegyzésével: John, minden akció ott van a tekercseken. Mondtam a laborosoknak, hogy amennyire csak lehet, gyorsítsák meg a folyamatot. Néhány perccel később egy fiatal kolléga rohant be a szobámba azzal, hogy a negatívok tönkrementek a nagy sietségben, amikor a szárítóba tette, és attól tönkrement az emulzió. Berohantam a sötétkamrába, ott volt fellógatva három tekercs, és nem láttam rajtuk semmit. A negyedik tekercsen 11 képet láttam, ezeket sikerült megmenteni és elküldeni különböző helyekre, többek között a Pentagonba. Az eredeti negatív a Life New York-i irodájába került. A Life egyik legnagyobb napja volt egyébként, amikor ezek a képek megjelentek. Az igazság az, hogy amit a fiatalember állított az emulzióval kapcsolatban, az szinte biztos, hogy nem igaz. Úgyhogy nem lehet igazából megmondani, mi is történt azokkal a tekercsekkel.
– Capa nem volt dühös emiatt?
– Mindig erről kérdeznek nem ordított a sráccal. Tudta, hogy semmit se tudtunk tenni. Valaki azt mondta a történtek után, hogy ki kellett volna rúgni a labor munkatársait. De Capa erre azt mondta: erre semmi szükség, mindenki csak a munkáját végzi. Csalódott volt, de ő is tudta, akár a tengervíz is lehetett a ludas.
– A Life és a címlapja évtizedeken át formálta azt, ahogy az emberek látták a valóságot és a történelmi eseményeket. Érezte ennek a súlyát?
– Ennek csak a pozitívumait éreztük akkoriban, mindenki lelkesen tette a dolgát. Egyszerűen örültünk, hogy ilyen képeink vannak. Persze, tudatában voltam annak, hogy éppen milyen jelentős eseményekről tudósítunk, és éreztem ennek a súlyát.
– Minek köszönhetően vált a Life egykor a világ egyik legfontosabb magazinjává?
– A Life igazi szenzációnak számított, amikor megjelent Amerikában 1936-ban. Egyszerűen nem akadt versenytársa. Az első igazán modern képes magazinok Németországban jelentek meg a húszas években, aztán néhány német újságíró úgy döntött, hasonló vállalkozásba fog New Yorkban. A Life nagyon gyorsan vált népszerűvé, és egy idő után a világ legjobb fotósai versenyeztek azért, hogy dolgozhassanak a lapnak. Köztük a német Alfred Eisenstaedt, aki a harmincas években Berlinben volt az AP vezető fotósa, és nagyon komoly szakmai elismerés övezte. Valószínűleg mindenki másnál több történetet fotózott. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hiszen a legjobb fotósokkal együtt dolgozni igazán nagy öröm. Aztán a televízió volt az, ami kiszorította az üzletből a Life-ot, hiszen ezt a szakmát a hirdetések határozzák meg.
– Capa híres vagány volt, nagy étvágyú és sikeres szerető. Magánemberként és barátként más arcát mutatta?
– Nagyon vonzó ember volt, és többféle személyiség is rejtőzött benne. Szeretett kártyázni és imádta a nőket. Az első szerelme egy német nő volt, aki egy balesetben hunyt el a spanyol polgárháború idején. Ezt követően mondhatjuk, hogy „szabadúszó” volt, ami a nőket illeti. A háború idején Londonban egy Pinky becenevű angol hölggyel volt együtt. Itt is van róla egy fotó (Morris egy fotót mutat, amin egy nő áll jobból, balról pedig egy férfi a kórházakban használatos köpenyben áll háttal és a meztelen fenekét mutatja – a szerk.). Ez itt Pinky, ez pedig itt Hemingway. Hajnali három környékén valaki hazaszállította őt egy buliból, amin én is részt vettem, útközben pedig nekirohantak egy víztoronynak. Hemingway ekkor kirepült a kocsi szélvédőjén. Valószínűleg én vagyok az egyetlen, akinek van másolata erről a fotóról.
– És az önök barátsága hogyan kezdődött?
– Akkor találkoztam vele először, amikor fiatal riporterként dolgoztam a Life New York-i csapatában 1939-ben. Elkezdett bejárni a szerkesztőségbe, amikor évente egyszer nyaralni jött a városba, illetve meglátogatni az édesanyját, aki itt élt. Addigra már mindenki hallott Capáról, már elég híres volt, úgyhogy a teljes szerkesztőség izgatottan várta őt, különösen a női kollégák. Valamiért elkezdtünk ebédidőben kijárni korcsolyázni, és egyszer Capát is elhívtuk. Kiválasztotta a legcsinosabb hölgyet és vele kezdte róni a köröket. Aztán egyszer csak elestek, amin mindenki jóízűen nevetni kezdett. Ez az első emlékem Robert Capáról. Aztán meghívott az édesanyja lakására, és kialakult egy társaságunk fiatal fotósokból.
– Mi a története a Budapesten kiállított képeinek?
– Azért vittem magammal kamerát, mert össze voltam zavarodva a háború élményétől, és így szerettem volna egy kicsit eltávolodni az egész őrülettől. Egyszerűen képeket kellett készítenem, aztán magam is meglepődtem, milyen jól sikerültek (nevet). De azért annyira persze mégsem. Ekkora mennyiségben soha nem jelentek meg együtt ezek a képek, mint itt, Budapesten.
Az alábbiakban bemutatunk tíz fotót John G. Morris Valahol Franciaországban – 1944 nyara című kiállításának anyagából, ami a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Közponban tekinthető meg.
