Üzenetek a tranzitzónából

Az objektív szikéje csak felnyitja az arcmázt, és mélyre hatol, ahol nem látni sem bevándorlót, sem migránst, sem pedig menekültet. Csak embereket.

Most, hogy a népvándorlás hullámai a kontinens mátrixfalát ostromolják, felpattannak a szemek, és egymásnak feszülnek a látvány különböző értelmezései. Meddő is volna alámerülni ebben a bábeli zavarban. Az mégis megállapítható, hogy a viszonylagos jólét burokvilágában épp annyira természetes emberi érzés az ismeretlentől való félelem és annak barátságtalan megnyilvánulásai, mint az a minden más szempontot félresöprő belső parancs, hogy segítsünk rászoruló embertársainkon.

A Kasza Gábor fotográfus, Vári Zsófia festőművész, Merényi Zita fotós és a projekt szövegírója, Mark Richards által létrejött önszerveződő kollektíva kezdeményezése egyértelműen az utóbbi álláspontban fogant. A Keleti Passage című fotósorozat a Keleti pályaudvar tranzitzónájában készült szeptemberben, a fővárost is elérő emberáradat idején.

A képeken javarészt a menekültek láthatók óriási fehér papírtekercsekre felvitt üzeneteik előterében, de a művészek az önkéntes segítőket és arra járó budapestieket is is felkérték a helyzettel kapcsolatos érzéseik kifejezésére. Mint mondják, művészekként, a humanitárius katasztrófa árnyékában fontosnak érezték közelebbről megmutatni az itt megfordult embereket. Az iraki háborúból családjával idemenekült és letelepült, magyarul folyékonyan beszélő kamaszfiút, a szintén itt élő egyiptomi férfit burkával fedett, muszlim magyar feleségével vagy azokat az arab származású európai önkénteseket, korábbi háborúk menekültjeit, akik integráltan tanultak, ma már dolgoznak Olaszországban, és segíteni, tolmácsolni utaztak hozzánk. De a fotók a menekültek közé vegyülő magyar hajléktalanokat is bemutatják. Közülük akadt olyan is, akit a menekülők a sátrukba is befogadtak. Az állomáson amerikaiak is felbukkantak, többen egymástól függetlenül is megjegyezték, hogy jövendő szomszédainkat kéne köszöntenünk, hiszen az Egyesült Államok is így született – mesélik a művészek.

Vári Zsófia először augusztus 30-án hajnalban járt a menekültekkel teli Keletiben. Az alvó felnőttek közt kószáló gyerekek láttán megdöbbenésében jobb híján a nála lévő doboz olajpasztellt adta nekik, ők pedig szíveket rajzoltak a márványlapra.

Az érkezők akkor még embertelen körülmények között, iszonyú tömegben gyűltek össze. A helyzet néha a Migration Aid számára is kezelhetetlen volt, de sok civil – köztük pékek és művészek – a Facebookon és spontán szerveződve, munkaidőben és az után ételt, italt, tisztálkodó szereket, pelenkákat adományoztak. Kialakult valamiféle rendszer, egyfajta minivárosi élet, amelynek a működését napról napra egyre több városlakó és önkéntes segítette.

Tapasztalva az emberek lenyűgöző segítőkészségét és szolidaritását, kibontakozott a fotósorozat művészi koncepciója is. E szerint a fehér, stúdiószerű háttér kiemeli a köztudatban többnyire szerencsétlen embermasszaként élő tömeg tagjait, és megszemélyesíti a fotó alanyát. A vademberről, az idegenről, a burkába zárt misztikumról így kiderül, hogy valójában éppen olyan ember, mint bármelyikünk. A fotó és a rajz mindenhová eljutó médium, olyan nemzetközi nyelv, amelyen ezúttal – a portré készítőjének közvetítésével – maga a kép szereplője kommunikál.

Azt kérték tőlük, hogy rajzolják le – vagy ha nem megy, röviden írják le – történetüket, terveiket, érzéseiket, gondolataikat mint üzenetet a világnak. Az így keletkezett „villáminterjúk” sok meglepetést tartogathatnak a migráns-sztereotípiák rabjainak, és bár a rengeteg interakció ellenére sem kívánnak általánosságban nyilatkozni a menekültekről, Kaszáék szerint nagyrészt tévedés az, miszerint hamis kép élne bennük a nyugati világról. Nem Kánaánra számítanak, csupán békére vágynak Európában, miután olyan helyről érkeztek, ami emberi életre jelenleg alkalmatlan. A fejlett Nyugat vívmányai és kultúrája nem ismeretlan a számukra, hiszen a globalizáció az ő szíriai, afganisztáni, iraki otthonaikba is éppúgy befészkelte magát, mint a célországokban, aminek számos jele a fotósorozat képein is feltűnik.

Kasza Gábor portréi egyszerre puritánok, manipuláció-mentesek és ismeretterjesztőek. Az objektív szikéje csak felnyitja az arcmázt, és mélyre hatol, ahol nem látni sem bevándorlót, sem migránst, sem pedig menekültet. Csakis embereket.

A képre kattintva galéria nyílik.