Mesterséges fényköntös

Kilencven perc. Szinte alig találni olyan zugot a Földön, ahol az emberek többségének ne a futballmeccsek hossza ugrana be a kifejezésről.

Például kilencvenpercnyi időre mesterséges fényköntösbe burkolódik a futballstadionok környéke, és az addig észrevétlen, hétköznapi tárgyak egészen más látványként mutatják magukat – már ha ezt valaki észre is veszi.

A hosszú éveken át a világ számos konfliktusövezetéből tudósító Sopronyi Gyula nem csupán észrevette ezt, de egy egész fotósorozatot szentelt a jelenségnek. Egyfelől a puszta kíváncsiság is vezérelte: mi történik azoknak a stadionoknak a falain kívül, ahol több ezer együtt lélegzik, izgul vagy bosszankodik.

De túl ezen a kontraszton – ami az élettel teli, harsogó világ és az azt körbeölelő hétköznapi, mégis szokatlan állapotba került külvilág ellentétét is jelenti – társadalomkritikát is meg kívánt fogalmazni munkájával, amivel nem mellesleg idén sikerült két kollégájával együtt elnyerni a rangos, most útjára indított Robert Capa Magyar Fotográfiai Ösztöndíjat is.

Hiszen a foci folyamatosan „ügy” nálunk, és a szociológiai vetülete – például a szurkolói kultúra – sem mondható éppen érdektelennek, nem is beszélve a milliárdokból épült stadionok mellett terpeszkedő szegénység látványáról. És még egy tétje is van a sorozatnak: az átmenetiség rögzítése. A jelenleg használt világítástechnika fokozatosan eltűnik az energiatakarékos izzókat előnyben részesítő korszerűsítési előírások folytán. Vagyis annak a fényárnak a látványa, ami a stadionok környékét ma még sok helyen elönti, hamarosan már csak ilyen fényképekről köszön majd vissza.

Bár eleinte Sopronyi a magyar helyzetet kívánta dokumentálni, hamar rájött: munkája akkor lesz igazán teljes értékű, ha külföldi példákkal veti össze a nálunk tapasztaltakat. Ráadásul az ösztöndíj ideje alatt itthon nem buzgott a futballélet sem, így a világ másik pontján található, és a focival szinte közhelyszerűen összekapcsolt Brazília joggal adta magát másik terephelyszínként. Rio de Janeiróban dolgozva az derült ki a fotós számára: a helyzet ott is sokban hasonló a mienkéhez, főleg ami a már említett ellentéteket jelenti a társadalmi jólét és a futballba lapátolt pénz viszonyát illetően.

Sopronyinak két hét állt a rendelkezésére kint, vagyis két hétvége, azaz négyszer kilencven perc alatt kellett a fotókat elkészítenie.

És hogy miért váltott nézőpontot, munkamódszert és tempót az egykori fotóriporter? A váltásra 2012-ben került sor – mesél erről Sopronyi. Ekkor jött vissza Líbiából. Az ott készült képei komoly karriert futottak be, a CNN is használta őket. Ugyanakkor azt érezte, hogy amit csinál, szinte tollbamondás, hiszen a képek nézői nem tudják átélni, milyen egy háborús vagy forradalmi helyzet, a fotós így szinte korlátlanul befolyásolhatja az ezekhez fűződő viszonyukat. Olyan sorozatokban kezdett ezért gondolkodni, amelyeknek témája ismerős a fotók szemlélőinek is. Így azok saját tapasztalataikon keresztül tudnak eljutni sokszor mégis egészen új felismerésekig. Például annak belátására, hogy a stadion közvetlen környezete legalább annyi drámát rejthet, mint maga pálya, ahol a sokat emlegetett kilencvenpercnyi élmény sűrűsödik.