Egy év Kárpátalján fényképezőgéppel

Frontról hazatérő katonák, elesett családtagjukat gyászolók, Krímből menekült tatárok. Nagy szegénység – s nem mindennapi vendégszeretet. Képriport Kárpátalja mindennapjairól.

Egy nagyobb fotóriport elkészítésénél az ember nem indul csak úgy neki a nagyvilágnak, így én is tájékozódni kezdtem a témában. Először is felvettem a kapcsolatot egy kárpátaljai újságíróval, aki rengeteg helyszínre elkísért, sokaknak bemutatott, s ha kellett, tolmácsolt nekem. Ő volt a fixerem. (Fixernek nevezik azokat a helyismerettel rendelkező embereket, akik egy-egy nagyobb újságírói munka során kalauzolják, segítik a külföldi zsurnalisztákat, fotósokat.)

Márciusban mentem először. Tisztán emlékszem a napra. Egy kelet-ukrajnai harcokban elesett katona temetésére indultam Verbőcre. Háromszáztizenhat kilométer után megérkeztem a határra. Útlevél. Papírok. Ellenőrzés. Érkezés Kárpátaljára. Rossz utak. A múlt lenyomatai mindenhol. Szürkeség. Szakadó eső. Majd Beregszászról kifelé menet rendőrségi bírság. Nem is kevés. És közel egy óra késés. Elcsigázva tértem vissza a szállásomra.

Bármennyire is igyekeztem, az első néhány alkalommal sehogy sem sikerült felvennem az ottani ritmust, majd egyre több embernek mutattak be, egyre többen segítettek. Például Szláva néni, akinek a fia 22 éves és szerződéses katona. Ő folyamatosan kapcsolatban van a fronton harcoló kárpátaljai katonákkal, minden kérdésemre tudta a választ, és mindig mindenben segített. Szláva néni egyébként egy kétnyelvű iskola magyar osztályában tanít ukránt.

És nagyon sokszor szegődött mellém a szerencse. Például Kőrösmezőn, ahol véletlenül rossz irányban indultunk neki a hegynek, és így botlottunk bele Olenába, aki Oroszországból költözött Kárpátaljára. Vagy amikor egyik este a szálláshelyünkre tartva halványan pislákoló gyertyalángot pillantottunk meg a szomszéd ház ablakában. Szállásadóink – egy magyar család – mondták, hogy ott egy idős néni lakik, akit András Máriának hívnak, és minden reggel-este így imádkozik. Sikerült is bejutnunk hozzá, és megengedte, hogy imádkozás közben készítsek róla néhány kockát. Vagy éppen Frédi papó, aki hallotta a faluban, hogy Kárpátalját járom, és fotózom az emberek hétköznapjait. Szólt a faluban lévő ismerősömnek, hogy szívesen megmutatná a galambjait. És ott voltak azok a magyar családok, amelyek elvesztették szeretteiket a háborúban. Órákat töltöttem el náluk. És volt, hogy elő sem vettem a fényképezőgépemet, csak beszélgettünk. Szeptember 16-án temették Lőrinc Sándort Fancsikán. Amikor megtudtam a temetés időpontját, kocsiba ültem, és előző nap megkerestem a családot. Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy ki vagyok, honnan jöttem, mit szeretnék. Sokat beszélgettem Sándor édesanyjával, Anna nénivel. A virrasztásnál is jelen lehettem a kicsi ház kicsi szobájában, amelyben ott állt az ukrán zászlóval letakart koporsó. Másnap a temetésen rengetegen voltak, a falu apraja-nagyja. Ukrán katonák, akikkel márciusban Verbőcön is találkoztam. Odajöttek hozzám, és azt mondták, remélik, legközelebb valami vidámabb eseményen látjuk viszont egymást.

A temetés után indultam volna vissza Budapestre. Anna néni azonban azt mondta, nem mehetek el addig, amíg meg nem ebédeltem velük. Szabadkoztam, de nem engedtek el. Még fánkot is csomagoltak az útra. Budapest messze van, jól fog majd esni.

Amerre jártam az elmúlt időszakban Kárpátalján, mindenhol barátságos fogadtatásban volt részem. Pedig nem csak magyar családokhoz jutottam el. Megfordultam Krímből menekült tatár családnál, amelynek tagjaival számítógépes fordítóprogram segítségével beszélgettünk. A gyerekek nagyon élvezték, hogy néha nem értjük, mit mond a másik, s kézzel-lábbal mutogattuk el mondandónkat. Activity. Jártam katonáknál, önkénteseknél, akik a háborúban harcoló kárpátaljai katonáknak gyűjtenek élelmiszert, ruhát. Aknaszlatinán, a régi sóbánya romjai között belebotlottunk Jura bácsiba, aki régen ott dolgozott, jelenleg pedig éjjeliőr a bánya területén. Találkoztunk Béla bácsival, akinek a kertje végében hatalmas „kráter” tátong, mert beomlott a föld.

A Kárpátalján élő magyarok száma drasztikusan csökken, 2001-ben, a népszámláláskor százötvenezren vallották magukat honfitársunknak. Sok a vegyes házasság, amelyben a gyerek már nem beszél magyarul. A kilátástalan gazdasági helyzetben aki csak teheti, külföldön próbál szerencsét. Nehezebb dolguk van a maradás mellett döntőknek. Kevés pénzből élnek, egyik napról a másikra, de hiszik, hogy nem reménytelenül tartanak ki, és van jövőjük szülőföldjükön. Amely a történelem szeszélye folytán az utóbbi száz évben ötször cserélt gazdát.