– Azt gondolom, hogy az élet akkor szép, ha azt csinálhatjuk, amit szeretnénk, ha járhatjuk a magunk útját. Ehhez pedig rengeteg toleranciára van szükség és arra, hogy a másiknak bőséges teret biztosítsunk. Az élet túl rövid a korlátokhoz – válaszolja a kezében mobilját szorongatva a világhírű fotográfus, Steve McCurry, amikor arról kérdezem, ilyen tempó mellett, amit ő diktál, mennyi idő jut a magánéletre.
A National Geographic talán leghíresebb címlapfotóját, Az afgán lány című képet készítő világjáró művész másfél óra után is rendületlenül állja a felé záporozó kérdéseket. Akkora az érdeklődés iránta a Műcsarnokban megjelent kiállítása miatt (meg úgy egyáltalán), hogy kér öt percet, amíg a toalettjét megigazítja és fellélegzik egy kicsit.
Steve McCurry 1950-ben született, Philadelphiában. Elmondása szerint rosszcsont gyerek volt, aki sokszor került bajba. – Ha valamit változtathatnék a gyerekkoromon, akkor kérnék a szüleimtől egy repülő- vagy hajójegyet, hogy már akkor bejárjam a világot. És kevesebb füvet szívnék – vallotta be nagy kacagások közepette a művész. Először a filmgyártás világa vonzotta, de végül a fotózásnál kötött ki. Milyen jól tette! Olyan helyekre merészkedett, ahova nem sokan tennék be szívesen a lábukat. Közismert az a történet, amikor álruhában átszökött a pakisztáni határon Afganisztánba, közvetlenül a szovjet invázió előtt.
– Akadtak helyszínek és pillanatok, melyek veszélyesek voltak. De ilyenkor azt gondoltam, akkor is megcsinálom ezt a képet, ha belehalok – mondja többször is, mosolyogva, majd hozzáteszi, hogy természetesen nem érdemes egyetlen fotóért sem az életünket kockáztatni.
Steve McCurry vérbeli profi és rettentő türelmes. A pillanatot keresi, azt, ami megfogja. Akár napi 8-10 órán keresztül csak fel-alá járkál, dolgozzon akár konfliktuszónában vagy egy nyugodtabb városban.
– Nem gondolok bele mélyebben abba, hogy mit keresek, csak hagyom, hogy történjenek az események. Tapasztalok. Próbálom meglátni azt, amitől a hely egyedi, más mint a többi – mondja.
És van miből válogatnia. Sosem számolta össze hány országban járt, oda ment, ami érdekelte. A budapesti kiállításon az indiai, pakisztáni, afganisztáni, kambodzsai és tibeti útjain készült képeket láthatjuk, ami csak egy része az életművének. Így könnyen elvégezhető a matek: rengeteg helyen járt. – Indiában kezdtem és talán oda mentem el a legtöbbször, körülbelül nyolcvanszor – meséli – csak idén már kétszer voltam és még csak március van. Úgy járok oda, mintha leugranék egy doboz tejért – meséli nevetve, már a tiszteletére tartott pódiumbeszélgetésen.
– Ennek ellenére nem hiszem azt, hogy fel kell ülnöd egy gépre ahhoz, hogy egy jó fotót készíts. Helyben, a családodon belül is kaphatsz ihletet. Azt fotózd, ami inspirál, ami értelmet ad az életednek – tanácsolja a mester. Mi persze bólogatunk, és nyilván értékeljük a szerénységét, de irigykedünk a tágabb perspektívára.
Természetesen az újságírók a leghíresebb fotójára kíváncsiak, ő pedig ugyanolyan lelkesedéssel mesél a találkozásukról, mint az elmúlt száz interjú során. Beszél a pillanatról, amikor belépett a pakisztáni menekülttáborba és kiszúrta a sok gyerek közül Sarbat Gulát. Nem volt nehéz, világító zöld szeme mindenen áthatolt. – A lány megilletődött, de megengedte, hogy lefotózzam. Azért is szeretem ezt a képet, mert egyszerre több különböző érzelem van az arcára írva.
Később McCurry kiderítette az akkor még ismeretlen lány személyazonosságát, és a kép elkészülte után 17 évvel újra találkoztak. Sarbán látszott, hogy megtépázta az élet, de a szeme ugyanúgy csillogott. 2002-re már három gyermek édesanyja volt.
A képpel kapcsolatban egy újabb érdekességre derült fény. A művész még 1987-ben járt Magyarországon, egy megbízás kapcsán. – Azt mondták, hogy fotózzak le egy családot, majd kaptam több országot lehetőségként, hogy válasszak. Én Magyarországot választottam, itt még sosem voltam. Akkor még volt arra idő, hogy két-három hetet is dolgozzunk egy ilyen anyagon, így sok időt töltöttem a Budai családdal, akiket nagyon megkedveltem. Olyannyira, hogy elcseréltem a családfővel a kamerámat az ő, 1912-es gépéért. Ez volt az a kamerám, amivel Az afgán lányt készítettem. Ma újra találkoztam a családdal, együtt ebédeltünk, majdnem 30 év után – és visszakaptam a kamerámat. Szép pillanat volt.
Steve McCurryről hosszabb portrét közlünk a Magyar Nemzet Magazin március 5-ei számában.
