Bence ezért jutott arra az álláspontra, hogy csak azért is emberek nélkül fogja megmutatni Kínát, amiben természetesen a kínai nyelvtudás hiánya is szerepet játszott.
„Utazásom első felében a vidéket jártam, tervezetlenül utaztam, és igyekeztem a nagyvárosokat nem érinteni, idővel mégis egyre nagyobb és nagyobb városokban találtam magam.”
Így történt, hogy sokat fényképezett Sanghajban, mert a legnagyobb kihívás a 26 milliós megapoliszt volt bemutatni kísértetvárosként. „Úgy nézett ki egy napom, hogy délután 2-3 körül keltem, aztán hajnalig jártam egy összehajtható biciklivel az utcákat, melyet egy ott élő magyar családtól kaptam. Olyan helyszíneket kerestem, ahol a régi nyomornegyedeknek állítanak hátteret az elmúlt években épült felhőkarcolók. Ilyeneket itt még találni, bár folyamatosan bontják el a régi városra emlékeztető negyedeket.”
A folyamatos éjszakai műszak kevés kockázatot rejtett magában, Bence szerint „nagyon biztonságos Kína, soha nem volt rossz érzésem akár éjjel fényképezőgéppel a nyakamban járni a várost.”
Az egy év kitartó munkája végül meghozta gyümölcsét. Bence képein egy félelmetesen rideg és üres Kína tárul elénk, képzeletet felülmúlva rávilágít arra a kérdésre, hogy mi maradhat utánunk, ha a fakó lovas egyszer beteljesíti feladatát.
