Koponya és pisztoly a bíróságon

A hatvanas évek pártállama kőkemény diktatúra volt, de a bűnözést is vasszigorral számolta fel. Bűnügyi fotókon a korszak magyar alvilága.

A magyar bűnügyi fotózás százötven éves múltra tekinthet vissza: az első ilyen fénykép hazánkban 1861-ben készült gróf Teleki László halála kapcsán a helyszíni szemle során – idézte fel Ibolya Tibor fővárosi főügyész. Ezzel a világ élvonalába tartoztunk, Brüsszelben 1843-tól fényképezték a bűnözőket a rabosításuk után, az Egyesült Államokban pedig 1859-től ismerték el a fényképeket is bizonyítékként, majd ezután terjedt el fokozatosan a világban a kriminalisztikai célú fotózás. 1916-ban Gábor Béla A nyomozás segédeszközei című könyvében külön fejezetet is szentelt neki. Sajnos a korabeli fotók nagy része – mint a híres betyárportrék zöme – megsemmisültek a második világháborúban, mindazonáltal a most megjelent, valószínűleg hatvanas évek elejei Fortepan-képek is izgalmasak.

A pártállam rendőrsége egyébként nagyon professzionálisan működött: a negyvenes évek végén az új, ún. demokratikus rendőrségben ugyanis még sok, a nagy elődök hagyományait és profizmusát továbbvivő detektív és technikus dolgozott, az újakat még ők képezték ki, a népköztársaság ökle pedig a politikai rendbontókon kívül a köztörvényes bűnözőkre is lesújtott. Ennek megfelelően a kriminalisztikai fotózást is magas szinten művelték tovább, ebben a tekintetben nem maradtak el a nyugatiaktól, a konszolidálódó Kádár-rendszer bűnüldözése világszínvonalú volt.

A kriminalisztikai fotók egyébként általában rabosítási és helyszíni fotók – előbbiekre korai példák a már említett betyárportrék, és azt is a 19. század végén fedezték fel, hogy „a helyszín beszél”. Különösen, ha ennek nyomán rekonstruálják az adott bűntényt, akár a vallomástevő gyanúsítottak bevonásával.

A betörések sokáig főként a különféle ÁFÉSZ-boltok ellen irányultak, később, amikor a lakosság anyagilag is gyarapodni kezdett, újra megérte a házakba is betörni.

Nem csak tárgyakat, ekkor már pénzt is zsákmányolhattak a rablók – bár ekkora pénzösszeg, mint az asztalon látható, kötegekben, valószínűleg több betörésből származó zsákmány. A lakosságnál ugyanis nem volt komolyabb pénzvagyon, a gyárak, munkahelyek pedig széfekben őrizték a fizetésnapkor érkező pénzt – nem véletlen, hogy a kasszafúrók, a „mackósok” a bűnözők arisztokráciájának számítottak, egy tapasztalt rendőr pedig már a feltörés módjából tudott következtetni arra, melyikük volt az elkövető. Nagyobb pénzt szakíthattak azok, akik például egy-egy OTP-t raboltak ki – roppant nagy szenzációt keltett például az 1972-es Hungária körúti OTP-s kettős rablógyilkosság. Ekkor az elkövetők lőfegyverrel ebédidőben a mosdóba kényszerítették, és kivégezték a két pénztáros kisasszonyt. (A helyszíni nyomok nagy része egyébként a nagy tábornokjárásban megsemmisült, vélhetően ez is hozzájárult ahhoz, hogy az elkövetőket végül sosem találták meg.)

Bár fegyverhez jutni igencsak nehézkes volt legális úton, ekkoriban számos illegális megoldás kínálkozott: egyrészt a háború, illetve '56 után relatíve könnyebben lehetett fegyvereket szerezni, amelyeket akár a forradalom, háború újrakezdésében reménykedő, akár a statáriumtól rettegő lakosság ásott el; ez a forrás a hetvenes évekre elapadt. Olyannyira, hogy 1979-ben Soós Lajos és bandája már egy rendőrt is meggyilkolt, hogy hozzájuthassanak a géppisztolyához, amivel egy komolyabb rablást akartak elkövetni.

Ezen a képen nem elképzelhetetlen, hogy '56-os részvételük kapcsán előcitált fiatalokkal szembeni bizonyítási eljárás zajlik – erre utalnak a dobtáras gépfegyverek és a fiatal ballonkabátos figurák.

Persze nem csak azokban buzgott az ellenállás a rendszer ellen, akik fegyvereket rejtegettek, a falakat később is előszeretettel firkálták össze a lázadó szellemű fiatalok. Az efféle bűncselekmények felderítési aránya pedig vélhetően már akkor is éppolyan rossz volt, mint manapság a graffitizőké.

Bár nyilván többet kockáztatott az, aki az '56-ot vagy '45-öt követő statárium idején festett izgató szövegeket a falra, ilyenkor akár agyonlövés is járhatott érte vagy súlyos börtönbüntetés – ahogy puhult a rendszer, természetesen enyhült a szigor is, sőt, jó alkalom volt például a firkáláson kapott diákok beszervezésére is.

A (börtön)tetoválások lefényképezése rabosításkor fontos volt, hiszen a különös ismertetőjegyek alapján kétségkívül azonosítani lehetett az elkövetőt – erre már Cesare Lombroso olasz kriminálantropológus a 19. század közepén felhívta a figyelmet, maga Ibolya pedig szakcikket írt róla (A tetoválás mint a kriminalisztikai azonosítás eszköze a magyar kriminalisztika történetében címmel). Politikai színezete is volt a dolognak, egy 1949-es kriminalisztikai kiadvány az egykori SS-katonák hónaljára tetovált vércsoportjelzését ajánlotta a kedves olvasó figyelmébe.

Bár kicsit kilógnak a fényképek sorából, de ami a fejre állt autót vagy egymásba rohant mozdonyokat illeti, ezekről nem véletlenül készültek rendőrségi helyszíni fotók. Hiszen egy baleset, ha súlyosan megsérülnek benne, onnantól kezdve közlekedési bűncselekménynek számított, ahogy ma is.

Az ablakban valószínűleg egy rendőr próbálja rekonstruálni, hogy hogyan juthattak be, vélhetőleg betörők, egy épületbe – az ilyen veszélyes zsonglőrmutatványnak nagy szerepe lehetett a későbbi bizonyítási eljárásokban.

A különféle szakértők bevonása éppolyan fontos volt, mint manapság – nem csak az azonosításnál, de például olyan kérdések tisztázásánál is, hogy például egy lövedék hogyan hatol be az ember fejébe – a kép egyébként valószínűleg egy vallomástétel közben készült.

Egyébként mint a főügyész megjegyezte, a rendőrség nyomozati munkája alapvetően ma is ugyanaz. Csak éppen a komputerizáció, azaz a technológiai forradalom, ami a szemünk előtt zajlik, könnyíti meg a munkájukat.