Ózdot és a Szigetet is máshogy ismernénk nélküle

Benkő Imre az élet apró, de fontos történéseit fényképezi óriási kitartással. Akkor kezd, amikor a legtöbb fotós már elhagyja a helyszínt.

Amikor tényleg csak egy kávéra ugrottam be Benkő Imréhez, akkor is másfél-kétórás beszélgetés kerekedett a látogatásból. Szuggesztív erővel, hrabali, cirkalmas kitekintéssel számol be legújabb útjairól, emlékképeiről, aktuális munkáiról. És élvezet hallgatni. Az idén nyáron egy turistacsoporttal eljutott Japánba, így már teljesebbé vált számára a negyven éve megkezdett, Észak- és Dél-Vietnamból, Kambodzsából, Észak-Koreából, Kínából, Szovjetunióból és utódállamaiból, Afganisztánból álló – térképen megrajzolható – ázsiai vonal felfedezése, az ott élő emberek életének feltérképezése.

– Isztambulon keresztül utaztunk öt nappal a puccs után. Gyakorlatilag egy hetem volt a japán benyomásokra. Tokióban sokat kóboroltam. Bejártam a harmincmilliós város néhány zegzugát, persze a fantasztikus hangulatú negyedek helyén felhőkarcolók nőttek. Kajtattam Morijama Daido japán fotós könyveiért, aki már hetvennyolc éves, és a második világháború utáni japán hétköznapok fotografálásával lett ismert, de manapság is a streetfotó atyjaként egy kis kompakt kamerával járja a várost, és úgy készíti a képeit, néha pedig banalitásokat rögzítve késztet filozofálásra. Más a stílusa, mint nekem, de ugyanaz a világ érdekli. Körvasúton utazva megkerestem a fotográfusok házát, hogy megnézzem a japán fotósok képeit, s megvegyem a könyvet, ám a portás bácsi egy angol nyelvű táblát felmutatva közölte, hogy renoválás miatt zárva az intézmény.

A padlástérben található műtermében dobozok százai, amelyekben precízen archiválva a képeit tárolja. Sokrétűségét jellemzik a dobozgerincekre ragasztott címkék feliratai: „Szovjet csapatkivonás ’89–91”, „Gyárak-bányák ’85–87”, „Rába-Győr 1981, Iskola-óvoda, gyerekek ’68”, „Szurkolók”, „Rózsadomb”, „Politikusok”, „Portrék”. A falon fényképek, a polcokon szintén szakmai könyvek, de meghagyott egy fehér felületet, mert ha portrét készít, az elé állítja az alanyát.

Prima Primissima

2016. december 2-án Benkő Imre átvehette a Prima Primissima díjat.

Benkő Imre Kispesten született 1943-ban, ám mivel édesapja a bakonyi bauxitbányánál kapott munkát, Devecserben, majd egy bakonyaljai, ikerházakból és legényszállóból álló bányászlakótelepen nőtt fel. Híradástechnikai műszerésznek tanult Budapesten, és a kispesti rokonoknál lakott albérletben. Unokatestvére az udvaron fényképeket készített az Altix márkájú fényképezőjével, s Benkő Imrére a fényképezés hangulata, az előhívott fényképek olyan hatással voltak, hogy a papírgyűjtésből biciklire spórolt pénzéből inkább megvette a fényképezőgépet. Gyári munkásként kezdte, később a katonaság alatt a fotólaborba osztották be, és még katonaként megnyert egy országos fotópályázatot egy kottákat tartó kórust ábrázoló képével. 1968-ban is nyert, játszótéren cigarettázó fiatalokat bemutató sorozatával, és a zsűri tagjai között ott volt a Magyar Távirati Iroda fotószekciójának a vezetője is, aki amikor disszidált egy munkatársuk, gyakornoki állást ajánlott neki. A kor kiemelkedő fényképészei közé került. Keleti Éva, Molnár Edit, Friedmann Endre, Pálfai Gábor, Petrovics László, Fényes Tamás. Elemezte a képeiket, és persze a Nők Lapjánál dolgozó Korniss Péterét, a Film Színház Muzsikánál alkotó Féner Tamásét, a Képes Sportnál elhelyezkedő Hemző Károlyét. Az óvodák, iskolák fényképezése volt a feladata, de figyelte a korjelenségeket, az utca forgatagában találta meg az embereit. A hetvenes évek elején alakult ki sajátos dokumentarista szemlélete, amelyet Cartier-Bresson vagy Koudelka képvisel.

Hamar nagyon sikeres lett. 1975-ben egy bemozdult lakodalmi táncost ábrázoló képéért a World Press Photo aranyérmét érdemelte ki, ugyanakkor egy operaházi balerinás felvételéért ezüstérmet kapott. 1978-ban egy behunyt szemű, fejhálós lány portréjáért ismét aranyérmet nyert. A díjátadókra viszont nem utazhatott ki, az elismeréseket postán kapta meg. Pedig nem is csábította a Nyugat, esze ágában nem lett volna disszidálni. Hiszen inkább az érdekelte, hogy hogyan működik Kelet-Európa. De az ázsiai, indiai, kubai, amerikai és nyugat-európai útjain is az esendő kisemberek történetei érdekelték. Ugyanakkor szeretett volna sok időt szentelni a sorozatainak, olyan szabadságra vágyott, mint mondjuk a Life riporterei, ezért 1986-ban a Képes 7-hez szerződött, amely idehaza elsőként közölt többoldalas képriportokat. Itt első dolga a gyermekkori emlékek feltérképezése, a bauxitbányászok fényképezése volt, de készített szubjektív sorozatot futballszurkolókról, Jancsó Miklós filmforgatásairól vagy éppen szülészeti vajúdásokról. Thatcher látogatásán is nem a protokoll, hanem a biztonsági őrök munkája érdekelte.

Azóta széles skálán dolgozik. Ikreket, tanyavilágot, az ország különböző szögleteit jeleníti meg. Fotózza a Sziget Fesztivált. Mindegyiken ott volt, az idén huszonnegyedik alkalommal tartózkodott a rendezvényen.

Szinte elfehéredik az arca, ahogyan felteszem a létező legnehezebb kérdést: melyik a kedvenc képe, illetve melyik az a felvétele, amelyet a legtöbben ismernek, és vele azonosítanak?

– Általában az ózdi anyagommal azonosítanak engem. A legismertebb képemen, amely sok emberbe beégett, egy villanyszerelőt, a Csirmaz Miklós bácsit fényképezem alulról, ahogy fölé tornyosul az acélmű. Emblematikus kép, jól olvasható. Üzenete van annak, ahogy a különleges arc az ég felé néz. Pont harminc éve kezdtem fényképezni Ózdot, és 1996-ban jelent meg az Acélváros című albumom. Nekem mégis inkább a gázüzemben készült kép a kedvencem, ahogy gázálarcban fekszenek a földön az emberek. Annak a konstrukciója inkább az én fotográfiai világomat, a szürreális látásmódot képviseli. Ha arra kérnek, hogy reprezentáljam a munkásságomat négy képpel, hat képpel, inkább azt teszem be. Titokzatos, a gyár szövetrendszere, a kábelek, rácsok is jól láthatók azon.

– Közismerten filmes gépekkel dolgozik. Digitális fényképezője nincs is?

– De van, ez a harmadik gépem. Egy Leica típusú Nikon F3-as filmes géppel dolgozom, és egy orosz gyártmányú Horizon 202 panoráma-fényképezővel, és csak a harmadik a digitális gép. Japánba például harminc tekercs filmet vittem, de csak a felét tudtam ellőni. Mindig úgy megyek bárhová fényképezni, hogy inkább legyen nálam több harminchat kockás tekercs, de nem lövök rá mindenre.

Az alábbiakban Benkő Imre több mint 40 évet átívelő életművéből válogattunk.

Szürke fények. Budapest 1970–1999

Acélváros. Ózd, 1987–1995

Utak, 1971–2002

Ikrek, 1982–2008

Arcok. Sziget Fesztivál. Budapest, 1993–2002

Blues. Budapest, 2000–2003

Benkő Imre következő kiállítása november 28-án nyílik Panoptikum néven a Bartók Béla úti Artphoto galériában.

Képszerkesztő: Velledits Éva