Ózdot és a Szigetet is máshogy ismernénk nélküle

Benkő Imre az élet apró, de fontos történéseit fényképezi óriási kitartással. Akkor kezd, amikor a legtöbb fotós már elhagyja a helyszínt.

Hamar nagyon sikeres lett. 1975-ben egy bemozdult lakodalmi táncost ábrázoló képéért a World Press Photo aranyérmét érdemelte ki, ugyanakkor egy operaházi balerinás felvételéért ezüstérmet kapott. 1978-ban egy behunyt szemű, fejhálós lány portréjáért ismét aranyérmet nyert. A díjátadókra viszont nem utazhatott ki, az elismeréseket postán kapta meg. Pedig nem is csábította a Nyugat, esze ágában nem lett volna disszidálni. Hiszen inkább az érdekelte, hogy hogyan működik Kelet-Európa. De az ázsiai, indiai, kubai, amerikai és nyugat-európai útjain is az esendő kisemberek történetei érdekelték. Ugyanakkor szeretett volna sok időt szentelni a sorozatainak, olyan szabadságra vágyott, mint mondjuk a Life riporterei, ezért 1986-ban a Képes 7-hez szerződött, amely idehaza elsőként közölt többoldalas képriportokat. Itt első dolga a gyermekkori emlékek feltérképezése, a bauxitbányászok fényképezése volt, de készített szubjektív sorozatot futballszurkolókról, Jancsó Miklós filmforgatásairól vagy éppen szülészeti vajúdásokról. Thatcher látogatásán is nem a protokoll, hanem a biztonsági őrök munkája érdekelte.

Azóta széles skálán dolgozik. Ikreket, tanyavilágot, az ország különböző szögleteit jeleníti meg. Fotózza a Sziget Fesztivált. Mindegyiken ott volt, az idén huszonnegyedik alkalommal tartózkodott a rendezvényen.

Szinte elfehéredik az arca, ahogyan felteszem a létező legnehezebb kérdést: melyik a kedvenc képe, illetve melyik az a felvétele, amelyet a legtöbben ismernek, és vele azonosítanak?

– Általában az ózdi anyagommal azonosítanak engem. A legismertebb képemen, amely sok emberbe beégett, egy villanyszerelőt, a Csirmaz Miklós bácsit fényképezem alulról, ahogy fölé tornyosul az acélmű. Emblematikus kép, jól olvasható. Üzenete van annak, ahogy a különleges arc az ég felé néz. Pont harminc éve kezdtem fényképezni Ózdot, és 1996-ban jelent meg az Acélváros című albumom. Nekem mégis inkább a gázüzemben készült kép a kedvencem, ahogy gázálarcban fekszenek a földön az emberek. Annak a konstrukciója inkább az én fotográfiai világomat, a szürreális látásmódot képviseli. Ha arra kérnek, hogy reprezentáljam a munkásságomat négy képpel, hat képpel, inkább azt teszem be. Titokzatos, a gyár szövetrendszere, a kábelek, rácsok is jól láthatók azon.

– Közismerten filmes gépekkel dolgozik. Digitális fényképezője nincs is?

– De van, ez a harmadik gépem. Egy Leica típusú Nikon F3-as filmes géppel dolgozom, és egy orosz gyártmányú Horizon 202 panoráma-fényképezővel, és csak a harmadik a digitális gép. Japánba például harminc tekercs filmet vittem, de csak a felét tudtam ellőni. Mindig úgy megyek bárhová fényképezni, hogy inkább legyen nálam több harminchat kockás tekercs, de nem lövök rá mindenre.

Az alábbiakban Benkő Imre több mint 40 évet átívelő életművéből válogattunk.

Szürke fények. Budapest 1970–1999

Acélváros. Ózd, 1987–1995

Utak, 1971–2002

Ikrek, 1982–2008

Arcok. Sziget Fesztivál. Budapest, 1993–2002

Blues. Budapest, 2000–2003

Benkő Imre következő kiállítása november 28-án nyílik Panoptikum néven a Bartók Béla úti Artphoto galériában.

Képszerkesztő: Velledits Éva