Képszerkesztőnk, Velledits Éva négy évig élt Párizsban 1999 és 2003 között, és úgy alakult, hogy tizenhárom év után visszalátogathatott néhány napra élete egyik meghatározó korszakának helyszínére. Mint maga mondja, a Párizsban eltöltött időben „volt sok jó, de sok rossz is”, ahogy általában az életről egyébként is tartani szokás.
A világ egyik legszebb városában meglátogatta kedvenc helyeit, de tudta, hogy a néhány nap alatt sok mindent kell látnia ismét, ezért a visszatérés rohanássá alakult. Ez a rohanás azonban végül vizsgálódássá nemesült.
A látogatásról készült fotódokumentáció nem egy klasszikus Párizs-képet rejt magában, még úgy sem, hogy számos emblematikus helyszínre repíti el a szemlélődőt. Talán éppen akkor válik leginkább izgalmassá a sorozat, amikor mást kapunk, mint amit eleve elképzelünk Párizsról. Hogy gyönyörű, és ezzel kész – pedig dehogy, ezzel messze nincs kész.
Úgy tűnik, valami megváltozott: Velledits Éva hiába van otthon a városban, hiába imádja, az Eiffel-torony teteje túl messzire került, annyira, hogy már nem is látni, kiég és köd borítja. Élesek lettek a határok a fekete és a fehér, az otthon és az otthonérzet elmúlása között. Mint a drogéria előtt fekvő hajléktalan: fekhelyén száraz és szürke a beton, közvetlenül mellette azonban már ott feketéllik az eső áztatta sáv.
De nem csak egy-egy képen van jelen ez a kettősség, az egyes képek között is feszültség érződik. A tökéletes geometria áll szemben az elmosódó emlékekkel, vagy éppen a lábak az arcokkal.
Szóval erős képek ezek. Ha valaki éppen Párizsba készül, nézze meg őket mindenképp, de ha csak ismeretlenül is eggyel beljebb lépne a város szövetében, akkor is érdemes.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!