„Mint amikor közvetlenül a rendszerváltás után jártunk haza Székelyföldre a nagyszüleimhez” – mondja Végh László, milyen élmény volt az utóbbi két évben számtalanszor átlépni a magyar–ukrán határt. Gépfegyveres katonák, hosszú sorokban várakozó autók, a túloldalon szemmel látható, olykor mellbevágó szegénység. Első pillantásra reménytelen vidék.
De közelebbről nézve árnyaltabb a kép.
A Magyar Nemzet fotóriportere a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjnak köszönhetően épp azért járta fáradhatatlanul a határon túli vidéket, hogy lássa és megörökítse az ott élők mindennapjait. Meglátva, megmutatva a szürke és gyakran kiábrándító összkép mögött megbúvó valóságot.
Mert bár tény, hogy, akárcsak számos határon túli és határon inneni vidékről, magyarok – és nem magyarok – ezrei indulnak útnak nyugat felé a boldogulás reményében, és tény, hogy a Kelet-Ukrajnában zajló háború hol fájdalmasan közvetlenül, hol közvetetten ezen az egyébként mesés tájon is érezteti hatását, a szülőföldjükön maradók életösztöne erős és irigylésre méltó. Végh László képeiből kiderül, hogy távolról, óhatatlan sztereotípiáink szemüvegén át mennyire leegyszerűsítve látjuk ezt a soknemzetiségű vidéket. Fotózott frontot megjárt katonákat, eljutott családfő nélkül maradt otthonokba, perifériára sodródott emberekkel találkozott. És bár az életszínvonal folyamatos romlása, a fizetőeszköz értéktelenedése, a mindent átszövő korrupció rányomja bélyegét a hétköznapokra, az itt élők az elmúlt évszázadban átéltek már ennél cifrább dolgokat is.
Ott vannak, élnek. Erőt merítve hitből, hagyományból, reményből. Végh László fotói azt is üzenik: a hagyományosan mostohán kezelt Kárpátalja érdemes anyaországi figyelmünkre. Megérdemlik. Megérdemeljük.
(A kollégánk fényképeiből nyílt kiállítás – köztük számos itt nem látható fotó – március 12-éig tekinthető meg a budapesti Mai Manó Házban.)
