– Alex Webb tökéletesen komponált képeit látva óhatatlanul eszébe jut az embernek, hogy tényleg véletlenszerűen elkapott pillanatokat lát-e. Sosem készít beállított képet? – kérdeztük a fotóst a Műcsarnokban, ahol múlt héten nyílt kiállítása a Budapest Fotófesztiválon.
– Nem. Rácsodálkozom a világra, és lesz, ami lesz. Amit véletlenül találok, ezerszer fantasztikusabb, mint bármi, amit el tudok képzelni. Ha a képzeletemre akarnék hagyatkozni, nem fotós lennék. Charles Harbutt nagyszerű amerikai fényképész mondta, hogy ha bezárunk egy festőt egy üres, fehér szobába, azt fest, amit akar. A fotográfus pedig mit tud csinálni egy fehér szobában? Fehér képet, szürke képet, fekete képet és önarcképet. Szükségünk van a világra. Ez az igazán izgalmas a fényképészetben.
– Vannak történetek a képek mögött? Szóba áll azokkal az emberekkel, akiket lefényképez?
– Az inkább újságírói munka lenne, a legtöbb képem nem így készül. Egy pillanat alatt születnek. Például az a fotó a mexikói határról, amelyen a határőrök letartóztatnak két férfit. Aznap végig határőröket fényképeztem. Már visszafelé tartottunk a határállomásra, amikor megláttam ezt a jelenetet. Elkezdtem kiabálni, hogy állítsák meg az autót. Magamtól soha nem jutott volna eszembe ilyen: letartóztatás egy sárga virágos mezőn.
Alex Webb képei értelmezhetők dokumentarista fotográfiaként, szociofotókként is, hiszen talán nincs is olyan felvétele, amelyen az ember ne jelenne meg. A legkülönbözőbb országokban fényképezett, és mindenhol az emberi alakokkal, hétköznapi, elkapott pillanatokkal igyekezett megragadni az ország hangulatát.
A budapesti Műcsarnokban rendezett kiállításon aszerint csoportosították harminc év fotóit, hogy melyik országban készültek. Más hangulat, más fények, más színek tartoznak az egyes tájakhoz: Törökország, Németország, Haiti, Mexikó, Kuba képeit nemcsak a jellegzetes arcok és tájak miatt lehetetlen összekeverni, hanem emiatt a sajátos hangulat miatt is. Nem csak az országok különböznek, Webb is más-más szemmel tekint a különböző tájakra.
A tárlat a Budapest Fotófesztivál kiállítása, április 9-éig látható a Műcsarnokban.
– Nemrég botrány lett abból, hogy a világszerte ismert amerikai fotós, Steve McCurry egyik fényképén máshová helyeztek egy oszlopot, mert úgy jobban illett a kompozícióba. Ez csalás?
– Ez a kontextustól függ. Fotós újságírónál elfogadhatatlan. A The New York Timestól kirúgják az embert, ha megteszi. A művészfotósok többet engednek meg maguknak. Jeff Wall híres képe, a Halott katonák beszélgetnek például fikció, de sokak szerint jól reflektál a háborúra. Másképp élem meg azt a képet, mint egy olyan felvételt, amelyen a valóság látható, digitális változtatás nélkül. Ez nem jelenti, hogy az egyik rosszabb a másiknál. Nem vagyok riporter, de nem tüntetek el dolgokat a képről. Az érdekel, hogy nyakon csípjem a valóságot.
– Fotósként szomorú országokkal, tragikus történetekkel is találkozik. Gondolkodott valaha azon, hogy változtat-e valamit a világon, ha lefényképezi őket?
– Vannak fotóriporterek, akik úgy érzik, tudnak változtatni a világon. Én ezen a téren szkeptikus vagyok. A fényképészet és a világ kapcsolata bonyolult. Ha szegénységet látnak a képeken, az figyelmeztető lehet, és oda vezethet, hogy változik a társadalom. De az is lehet, hogy csak megerősíti a gazdagokat abban, hogy ezek az emberek értéktelenek, nem kell törődni velük.
– A mexikói–amerikai határ, ahol évtizedekig fotózott, most megint nagy téma az amerikai politikában. Donald Trump falat építene az illegális bevándorlás megfékezésére. Hogy érintette ez a hír?
– Mindig vonzódtam a határokhoz, ahol kultúrák találkoznak. A mexikói határon úgy éreztem, hogy ez külön ország; tíz mérföld széles, kétezer mérföld hosszú. A határ menti településeknek több kapcsolatuk van egymással, mint a saját fővárosukkal. Az az ötlet, hogy még nagyobb kerítést húzzanak ennek a közepére, ellentmond annak az elképzelésnek, amely bennem él a határvidékekről. Amikor elkezdtem ott dolgozni, jártam egy texasi városkában, Lajitasban. A mexikói oldalról, Santa Elenából az emberek mindennap átkeltek a folyón, hogy átvegyék a postájukat az Egyesült Államokban. A mexikói posta olyan rossz volt, hogy inkább Lajitasba küldették a leveleket. Ennyire nyitott volt a határ. Negyven éve figyelem a változást. Egyre több a katona, egyre nagyobbak a kerítések.
– Az internet és a digitális technika elárasztott minket fényképekkel. Mit változtat ez az olyan fotósok életén, mint ön?
– Soha annyi könyvet nem jelentettek meg a fotósok, mint most. Egyre fontosabb, hogy a felvételek ne csak a képernyőn jelenjenek meg. Az, hogy a telefonjával bárki fényképezhet, azt jelenti, hogy a kormányzatok nem rejthetik el a tetteiket, mert az egyszerű polgár is bármikor elővehet egy telefont. Ez persze kihat a fotós szakmára. Fotóriporterként alig lehet megélni. Sok lehetőség van, de mindenkinek magának kell kiépítenie az útját. A régi, bejáratott utak egyre kevésbé működnek üzletileg.
