„A mexikói határ egy külön ország”

A világhírű amerikai fotós évtizedekig fotózta a mexikói határt. Egyre több a katona, és egyre nagyobbak a kerítések.

A tárlat a Budapest Fotófesztivál kiállítása, április 9-éig látható a Műcsarnokban. 

– Nemrég botrány lett abból, hogy a világszerte ismert amerikai fotós, Steve McCurry egyik fényképén máshová helyeztek egy oszlopot, mert úgy jobban illett a kompozícióba. Ez csalás?
– Ez a kontextustól függ. Fotós újságírónál elfogadhatatlan. A The New York Timestól kirúgják az embert, ha megteszi. A művészfotósok többet engednek meg maguknak. Jeff Wall híres képe, a Halott katonák beszélgetnek például fikció, de sokak szerint jól reflektál a háborúra. Másképp élem meg azt a képet, mint egy olyan felvételt, amelyen a valóság látható, digitális változtatás nélkül. Ez nem jelenti, hogy az egyik rosszabb a másiknál. Nem vagyok riporter, de nem tüntetek el dolgokat a képről. Az érdekel, hogy nyakon csípjem a valóságot.

– Fotósként szomorú országokkal, tragikus történetekkel is találkozik. Gondolkodott valaha azon, hogy változtat-e valamit a világon, ha lefényképezi őket?
– Vannak fotóriporterek, akik úgy érzik, tudnak változtatni a világon. Én ezen a téren szkeptikus vagyok. A fényképészet és a világ kapcsolata bonyolult. Ha szegénységet látnak a képeken, az figyelmeztető lehet, és oda vezethet, hogy változik a társadalom. De az is lehet, hogy csak megerősíti a gazdagokat abban, hogy ezek az emberek értéktelenek, nem kell törődni velük.

– A mexikói–amerikai határ, ahol évtizedekig fotózott, most megint nagy téma az amerikai politikában. Donald Trump falat építene az illegális bevándorlás megfékezésére. Hogy érintette ez a hír?
– Mindig vonzódtam a határokhoz, ahol kultúrák találkoznak. A mexikói határon úgy éreztem, hogy ez külön ország; tíz mérföld széles, kétezer mérföld hosszú. A határ menti településeknek több kapcsolatuk van egymással, mint a saját fővárosukkal. Az az ötlet, hogy még nagyobb kerítést húzzanak ennek a közepére, ellentmond annak az elképzelésnek, amely bennem él a határvidékekről. Amikor elkezdtem ott dolgozni, jártam egy texasi városkában, Lajitasban. A mexikói oldalról, Santa Elenából az emberek mindennap átkeltek a folyón, hogy átvegyék a postájukat az Egyesült Államokban. A mexikói posta olyan rossz volt, hogy inkább Lajitasba küldették a leveleket. Ennyire nyitott volt a határ. Negyven éve figyelem a változást. Egyre több a katona, egyre nagyobbak a kerítések.

– Az internet és a digitális technika elárasztott minket fényképekkel. Mit változtat ez az olyan fotósok életén, mint ön?
– Soha annyi könyvet nem jelentettek meg a fotósok, mint most. Egyre fontosabb, hogy a felvételek ne csak a képernyőn jelenjenek meg. Az, hogy a telefonjával bárki fényképezhet, azt jelenti, hogy a kormányzatok nem rejthetik el a tetteiket, mert az egyszerű polgár is bármikor elővehet egy telefont. Ez persze kihat a fotós szakmára. Fotóriporterként alig lehet megélni. Sok lehetőség van, de mindenkinek magának kell kiépítenie az  útját. A régi, bejáratott utak egyre kevésbé működnek üzletileg.