Mára mindebből semmi nem maradt, egyik helyszínen sem. A hajmáskéri orosz alakulatok az elsők között kezdték meg az elszivárgást a rendszerváltást követően, 1990 novemberéig mindannyian el is tűntek, és vittek mindent, ami mozdítható. Szentkirályszabadjáról pedig még azt is, amiről elsőre úgy tűnhetett, hogy nem: a porta környékén kiállított két T-55-ös tank simán beindult, csak egy kis üzemanyag kellett nekik. A hajmáskéri laktanya azóta is üresen áll, Szentkirályszabadja „magyar oldalát” 2004-ig használták a harci helikopterezők, majd civil reptérként folytatta pályafutását, a szovjet rész viszont teljesen elnéptelenedett.
Csak a tájban éktelenkedő sebek maradtak, amelyek lassan gyógyulásnak indultak ugyan, de teljesen talán már soha nem forrnak össze. Ha a lábadozás nem is zárul teljes sikerrel, előbb vagy utóbb, valamilyen formában akkor is magába építi, saját részévé teszi a hegeket a természet. Ezek már a fotográfus gondolatai szellemváros-tematikában fényképezhető helyszíneket keresvén. Azt is hozzáteszi: kicsit olyan ez, mint amikor egy ország, egy rendszer, egy társadalom önmagát sebesíti meg, vagy hagyja, hogy ezt tegyék vele. A gyógyulási folyamat akkor is sokszor lassú, fájdalmas, és nem biztos, hogy a végeredmény ugyanolyan lesz, mint amilyen előtte volt – de valami lesz. Ezért is közöljük a sorozatot éppen március 15-e alkalmából.
Velledits Éva képei következnek.
