A természet lassú szabadságharca

Idővel mindig visszaveszi, ami neki jár. Csöndes forradalom Hajmáskéren és Szentkirályszabadján képekben.

A természet visszaveszi, ami neki jár – erre gondolt kollégánk, amikor elkészítette az alábbi fotósorozatot. Ebben az esetben ráadásul nem is akárkitől veszi vissza, hanem talán legádázabb ellenségétől: emberi birodalmak hadigépezetétől.

A fotográfus két magára hagyott katonai komplexumban járt, Hajmáskéren és Szentkirályszabadján. Utoljára mindkettőt a szovjetek használták, de előbbit még a huszadik század legelején létesítette az Osztrák–Magyar Monarchia az akkori, az első világégést megelőző általános fegyverkezési lázban. Ennek megfelelően hajdanán valóságos palotaegyüttes volt, óriási lőtérrel, parkkal, lovardával, tiszti lakásokkal, ágyú- és kocsiszínekkel, parancsnoksági és legénységi épületekkel, saját kórházzal és víztoronnyal, sőt (mint Varsányi István kutatásaiból tudható) saját pénzzel, a kétnyelvű koronával. A világháború után még hadifogolytábort is kialakítottak itt, ahol több ezren raboskodtak, a monarchia bukása után pedig politikai elítéltek érkeztek helyükre. A korabeli közbeszéd csak katonavárosként emlegette a helyet, nem is érdemtelenül. A szovjet időszakban még egy kisebb lakótelepet is felhúztak mozival, iskolával.

A szentkirályszabadjai laktanyát néhány internetes fórumon – erős túlzással – a magyar Pripjatyként is emlegetik, mert a csernobili katasztrófában megsérült gyerekeket terveztek ott ellátni, amit végül a helyi lakosság – valószínűleg félelemből – népszavazással akadályozott meg. A mából visszatekintve jogos kérdésfelvetésnek tűnhetne, hogy a segítségre szoruló ifjak miért lettek volna veszélyesebbek, mint a Vörös Hadsereg MiG-jei és Jak-jai, illetve a Magyar Néphadsereg harci helikopterei, amelyek ott állomásoztak – de ezt a kérdést most nem tesszük fel. Ehelyett sorra vesszük, mi volt még itt a rendszerváltozás előtti „fénykorban”: panelvároska, óvoda, általános és középiskola, sportpálya, mozi, autószerviz, posta, boltok, de még borospince, húsfeldolgozó, csirke- és sertéstelep is. Röviden: minden, ami kell a pezsgő-nyüzsgő élethez, ráadásul a körülményekhez képest luxuskivitelben.

Mára mindebből semmi nem maradt, egyik helyszínen sem. A hajmáskéri orosz alakulatok az elsők között kezdték meg az elszivárgást a rendszerváltást követően, 1990 novemberéig mindannyian el is tűntek, és vittek mindent, ami mozdítható. Szentkirályszabadjáról pedig még azt is, amiről elsőre úgy tűnhetett, hogy nem: a porta környékén kiállított két T-55-ös tank simán beindult, csak egy kis üzemanyag kellett nekik. A hajmáskéri laktanya azóta is üresen áll, Szentkirályszabadja „magyar oldalát” 2004-ig használták a harci helikopterezők, majd civil reptérként folytatta pályafutását, a szovjet rész viszont teljesen elnéptelenedett.

Csak a tájban éktelenkedő sebek maradtak, amelyek lassan gyógyulásnak indultak ugyan, de teljesen talán már soha nem forrnak össze. Ha a lábadozás nem is zárul teljes sikerrel, előbb vagy utóbb, valamilyen formában akkor is magába építi, saját részévé teszi a hegeket a természet. Ezek már a fotográfus gondolatai szellemváros-tematikában fényképezhető helyszíneket keresvén. Azt is hozzáteszi: kicsit olyan ez, mint amikor egy ország, egy rendszer, egy társadalom önmagát sebesíti meg, vagy hagyja, hogy ezt tegyék vele. A gyógyulási folyamat akkor is sokszor lassú, fájdalmas, és nem biztos, hogy a végeredmény ugyanolyan lesz, mint amilyen előtte volt – de valami lesz. Ezért is közöljük a sorozatot éppen március 15-e alkalmából.

Velledits Éva képei következnek.