Egy brüsszeli marketingkutató cégnél dolgoztam, és csak kedvtelésből iratkoztam be egy fotókurzusra. Nem akartam hivatásszerűen ezzel foglalkozni, mégis így lett – meséli a Magyar Nemzetnek a most éppen Mexikóvárosban élő Annick Donkers. A váltás minden bizonnyal jót tett neki, mert azóta számos díj – köztük egy 2016-os Sony Awards is – bizonyítja, hogy van tehetsége hozzá.
Donkers turistaként éppen egy európai körúton volt, amikor megismerkedett pár mexikói fiatallal, akik rögtön meg is hívták magukhoz látogatóba. A fiatal nőt nem kellett noszogatni, eltervezte, hogy következő útja Mexikóba és az amerikai Texasba fog vezetni.
– Annyira megtetszett Mexikó, hogy végül sosem jutottam el Texasba – emlékezik vissza.
Olyan nagy hatással volt rá a vakáció, hogy fizetés nélküli szabadságot vett ki a munkahelyén, és hosszabb időre visszatért Mexikóba, ahol ösztöndíjak segítségével újabb fotókurzusokon vett részt. – Az első fotóimat Jaliscóban készítettem a helyi indián közösségben, majd ezután a Guadalupei Szűz-bazilikához zarándokló férfiakat, nőket és gyerekeket örökítettem meg.
Donkers pszichológusként végzett, talán ezért esik fő fókusza az emberekre. – Próbálom megérteni őket, megmutatni az érzelmeiket – meséli a nő, akit mindig a kicsit más, különböző kultúrák vagy csoportok érdekelnek.
Ilyen volt például a lucha libre világa is, ami egy show-műsor-elemekkel tarkított birkózás. Képeinek egyik főszereplője Cassandro volt, az El Pasó-i egzotikus birkózó, akinek homoszexualitásából, másságából adódó küzdelmeit is mélyen átérezte. Az ő segítségével született meg a második sorozat, a Lucha Libre Extrema, amely a sportág ultra erőszakos verziójáról szól.
A lucha libre egy kifejezetten Mexikóban használt és onnan származó formája a professzionális birkózásnak. Ebben a műfajban nemcsak a sport, hanem a szórakoztatás a lényeg és a futballal egy szintű népszerűségnek örvend az országban.
A luchadorok (harcosok) különböző, színpompás latexruhákban és maszkokban harcolnak. Arcukat nem mutatják, a rajongók harcos nevükről és maszkjukról ismerik őket.
A lucha libre gyökerei egészen 1863-ig nyúlnak vissza, amikor az első free-style (szabad stílusú) birkózó megrendezte az ókori görög-római harcokra hajazó versenyt. Sokáig nem volt újabb, egészen az 1900-as évek elejéig. 1933-ban a lucha libre atyja, Lutteroth Gonzalez megalapította a hivatalos szervezetet és már az első meccsekre minden jegy elkelt. Az El Santo (A szent) néven futó, ezüst maszkos harcos lett az eddigi leghíresebb versenyző. Képregények, filmek és relikviák örökítik meg tudását. Miután visszavonult, ő volt az első, aki megmutatta arcát a televízióban.
A lucha libre szabályai olyanok, mint más birkózásoké, azzal a különbséggel, hogy a show-elemek megkoreografáltak. A jó harcol a rossz ellen, miközben akrobatikus elemeket is bemutatnak. Ma már a vesztes a legnagyobb versenyeken kénytelen levenni a maszkját, így anonimitásukat csak a legprofibbak őrzik meg sokáig.
Ezek a képek tehát egy vad lucha libre extremat mutatnak be, ami nem legális műfaj. Itt nincsenek szabályok, folyik a vér, szinte ketrecharcszerűek az ütések.
Képszerkesztő: Velledits Éva
