Elszánt fejvadász

Günter Grasstól Brezsnyevig sok egykori híresség portréját örökítette meg a majdnem elfeledett magyar fotós.

Amikor a mostani, végtelen képtermelésbe fulladó digitálisfotó-korszakban élve veszteséglistát készítünk a múltról, akkor a fényképezés történetében korábban oly fontos szerepet játszó portréfotózás műfaját kimondottan jelentős áldozatként könyvelhetjük el. Talán kevés olyan területe van ugyanis a fotográfiának, amelyet ennyire súlytalanná tett a tömeges képrögzítés önfeledt, kétségkívül demokratikus végkicsengésű, mégis sokszor sekélyesnek látszó diadalmenete. Ráadásul míg a streetfotó vagy a fotóriporteri tevékenység gyümölcsei a konkrét helyszín vagy az események behatóbb ismerete nélkül is tálcán kínálhatnak történeteket, mutatják meg a hétköznapok megható emberi komédiáit vagy felkavaró sorsdrámáit, netán nemzeti tragédiáit, addig a portréfotó némiképp romlandóbb áru. Változik a műveltség, a közös tudás, az egykor sokak számára meghatározó és közismert nagy nevek feledésbe merülnek, eltűnik a közösség maga is, amely hőssé, kultikus ikonná avatta a politikai, művészeti élet, a sport vagy tudomány élharcosait.

Hiszen eltűnt annak igénye és varázsa is, hogy a közeli hozzátartozók, családtagok vagy éppen a hírességek, ismert emberek gondosan megkomponált, egyszeri és megismételhetetlen képeknek köszönhetően hasítsanak ki maguknak egy parányi emlékterületet tér és idő közös birtokán. Egykor a celebritásoknak úgy volt több arcuk, hogy jóval kevesebbszer mutatták meg azt.

Mennyivel másabb lehetett ennek a megismételhetetlenségnek a tudatában szemügyre venni például a korszakos nevettető, a francia Fernandel kilométer széles mosolyát, ahogy egy parányi lószoborral pózol, vagy farkasszemet nézni a szelíden fegyelmezett Habsburg Ottóval, aki a XIX. század auráját árasztó dolgozóasztala mögül néz vissza a kamerába.

Vagy diszkrét kíváncsisággal szemlélni, ahogy az idős Kodály Zoltán némiképp feszengve ül egy fotelban bájosan fiatal és optimistán a távolba révedő második feleségével. Vagy éppen a nagy író, Arthur Koestler szikrázóan okos szemének erejét állni, Sinkovits Imre érzelmes-intelligens vonásain elidőzni, netán Mindszenty bíboros meggyötört, de meg nem tört vékony alakját figyelni, ahogy egy kanapén ül.

Az említett példák konkrét fotókat idéznek fel. Forgács Károly tekintélyes, mégis a magyar közönség számára alig ismert munkásságának egy-egy darabjáról van szó. A fotográfia történetéért rajongó közvélemény hálás a nagy felfedezésekért, az elsüllyedt, majd újra az érdeklődés felszínére kerülő fotós életművekért. Néhány éve például a titokzatos amerikai nevelőnő, Vivian Maier semmiből előkerült pazar képei hozták lázba az értő közönséget. Ám mielőtt az olvasó valami hasonló történetet sejt itt is, le kell szögezni: Forgács egyrészt nagyon is lehetne ismert(ebb), ráadásul Maierrel ellentétben nem egy, a profikat megszégyenítő érzékenységgel dolgozó, ám mégiscsak különösebb ambíciókat nem tápláló amatőrről van szó, hanem olyan alkotóról, aki úgy része a magyar fotográfusok arcképcsarnokának, hogy többféle okból ugyan, de mégsem érezzük eléggé a magunkénak. Ráadásul ha valami, az ambíció nem hiányzott belőle. Erre a fotósnak szüksége is volt, mivel komoly hátránnyal indult az életben. Forgács Károly 1936-ban született nyitott szájpadlással, és bár élete során huszonhárom műtéttel igyekeztek ezt helyrehozni, az érvényesülésben erősen hátráltatta, többek között az egyetemről is eltanácsolták az újságírónak készülő fiatalembert. Ezért is döntött úgy, hogy az ötvenhatos forradalom leverését követő nagy kivándorlási hullám részeként nyugatra távozik. Több kitérő után a németországi Würzburgban telepedett le. Itt alapította meg saját stúdióját – ez tulajdonképpen a nappaliban berendezett irodát és a fürdőszobában helyet kapott labort jelentette – Budapress néven.

Az utolsó fejvadász – ezt a jelzőt érzik érvényesnek a hagyaték feldolgozói Forgács munkássága kapcsán. Hiszen – ahogy fogalmaznak – a tehetséges fotós még az információrobbanás előtti időszakban vált a neves személyiségek megörökítésének kis túlzással a megszállottjává. Ez az elszántság vezetett oda, hogy Forgács saját bevallása szerint úgy kilencvenezer kilométert utazott összesen azért, hogy lencsevégre kapja portréalanyait. Rámenőssége gyümölcsözőnek bizonyult. Kamerája előtt végigvonult a huszadik század politikai, közéleti és művészeti elitjének java része.

Csak néhány, akiket megörökített: Brezsnyev, a Szovjetunió első embere, I. János Pál, Konrad Adenauer német kancellár, Günter Grass Nobel-díjas író és a neves osztrák festőművész, Oskar Kokoschka. Képeit ügynökségeknek, mindenekelőtt az Ullstein Bildnek adta el. Több mint 6800 negatív maradt utána, a fotókon 680 személyt örökített meg, ebből a gazdag arcképcsarnokból eddig 380 szereplőt lehetett azonosítani.

Forgács nem szakadt el végleg Magyarországtól. Miután 1969-ben megkapta a német állampolgárságot, többször hazalátogatott. Újra találkozott gyermekkori szerelmével, aki hamarosan a második felesége lett. Viszonylag fiatalon halt meg 1994-ben. Özvegye húsz évvel élte túl, Forgács fotóhagyatéka ezt követően a Bacskay családra szállt. Akik sokáig nem is sejtették, valójában milyen művészi értékekről van szó, miután magáról az egyébként eléggé magának való Forgácsról sem tudtak túl sokat. Elsősorban az örökösök elszántságának köszönhető, hogy időközben sikerült digitalizálni és kategorizálni a negatívokat, amelyeket az érdeklődők online meg is tekinthetnek a cfphoto.co.uk oldalon.