„Az óriásira nagyított lapockámat nézegetik, mégsem látnak belőlem semmit”

Földes Borbála fényképein az arcunkba tolt szexualitás helyett a test rejtélyes formái jelennek meg.

Tökéletesre alakított testekkel vagyunk körbevéve. Nem tudunk úgy tévézni, böngészni a neten, belelapozni egy magazinba, kilépni az utcára vagy beülni egy moziba, hogy ne várjanak ránk mindenhol szinte mezítelen testek, amelyek csábítóan hirdetik, hogy csak a hibátlanság elfogadható, minden más deviancia. Ebben a környezetben üdítően hat, ha egy test mást mutat, mint amihez hozzászoktunk, ha kizökkenti a reklámok vágyott tárgyát, a photoshoppal feszesre csiszolt embert a hétköznapi tökéletességből. Földes Borbála fotói éppen ezt teszik. Megmutatják a test rejtett formáit, különös mozdulatait, a hibákat és a furcsaságokat, vagyis mindazt, amit a közösségi oldalak és a magazinok képorgiái eltakarnak a szemünk elől. 

Földes Borbála alkotásait most a világ egyik legjelentősebb művészeti kiállításán, az Art Baselen mutatják be egy csoportos kiállításon. Pedig a fotózás szinte véletlenül jött. A grafikusként dolgozó lány nevelőapja, Hobo Requiem a bluesért című lemezének borítóját tervezte, ám hiányoztak a fényképek, a nyomda viszont sürgette, ezért fogta a húga kis kompakt gépét és gitárját, kiment a kertbe, és készített néhány kockát. Csak ötletelni szeretett volna, de a képek olyan jól sikerültek, hogy nem is kellett tovább várni a fotósra. Ez adta a kezdő lökést – fogalmazott Földes Borbála. – Megéreztem, hogy fotózni valóban izgalmas.

– Egy idő után tudni szerettem volna, hogy érdemes-e ezt csinálnom, vagy a lelkesedésnél tovább úgysem jutok. Beiratkoztam a MOME három hónapos kurzusára, hogy szakemberek mondjanak véleményt a képeimről. Mivel a szűkebb környezetem véleménye egy idő után már nem érdekelt, hiszen ők mindig csak dicsérnek, szükségem volt rá, hogy brutálisan őszinték legyenek velem, hogy ha kell, rúgják szét a hátsóm. Végül nem dicsértek meg, de azt mondták, szeretnének még hallani rólam, nekem pedig ez elég volt.

Zavarba ejtő képein a test nyers valójában tárul elénk. S bár abban biztosak lehetünk, hogy egy ember részeit látjuk, a fekete-fehér formákból csak lassan bontakozik ki a test. – Mindig lenyűgöznek a test különleges mutatványai. És arra gondoltam, nem hagyom ki, hogy a laza ízületeimet is belekomponáljam a képeimbe, ha már egyszer így ki tudom tekerni magam, és még fotózni is tudok közben. 

– Az első magamról készített képem, amelyen a nyakam látható, véletlenül sikerült ilyenre. Nem terveztem a fotót, megtörtént magától, de egyből megtetszett benne, hogy nincs egyértelmű üzenete, bármit beleláthatunk. Erre a gondolatra épült a sorozat, de ez nem volt egy túl szigorú koncepció. Mondhatnám, hogy mély filozófia van mögötte, belemagyarázhatnék sok mindent, de a képek épp azért érdekesek, mert nem határozhatók meg egyértelműen.

Képeiből tavaly a Bakelit Multi Art Centerben nyílt kiállítás. A Corpus Humani című tárlat után sok különböző véleményt, bírálatot kapott. – Volt, aki azt mondta, hogy a képeim építészeti hatásúak, mások szerint erotikusak. Nekem igazából mindegy, mit gondolnak, a lényeg, hogy legyen valamilyen viszonyuk a fotókhoz. A bakelites kiállításon figyeltem a közönséget, és sokakon láttam, hogy gondolkodnak a képek előtt. Ez a legtöbb, amit szeretnék elérni.

A szokatlan testhelyzetek, a rejtélyes mozdulatok mintha mindazon testképek ellenpontjai lennének, amelyekkel nap mint nap találkozunk. A fotós ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az emberek elvesztették a nyers valósághoz fűződő természetes viszonyukat. – Hihetetlenül magas már az ingerküszöbünk, hiszen két kattintással fedetlen testekhez jutunk. A testek mindenhol a szexualitást reklámozzák. Azt üzenik, hogy a férfi legyen mindig kívánatos, a nő pedig minél szexibb.

– De azzal, hogy túlpörgetik a szexualitást, hogy ennyire agresszívan az arcunkba tolják, kínosan üressé válik – fogalmazott Földes Borbála, akinek nem ismeretlen a kamera másik oldala sem, hiszen tíz éve modellként is kipróbálta magát. – Tizennyolc éves voltam, és nem vettem túl komolyan a dolgot. Nevetségesnek tartottam a szigorú szabályaikat. Ha egy lánynak két centivel szélesebb volt a csípője, mint az elvárt, akkor elzavarták futni. Ebből hamar elegem lett.

Ez az erőszakolt tökéletesség hamis képet közvetít, és könnyen tönkreteheti azt, aki nincs tisztában önmagával. – Senki sem hibátlan, és talán ha nem vennének bennünket körbe minden irányból a tökéletessé csiszolt reklámfotók, ezt el is tudnánk fogadni.

– A mértéktelen photoshop nélkül sokkal kevesebb depressziós ember lenne. Kevesebben bújnának el többrétegnyi smink és alakformáló ruha alá.

– Túl sokat foglalkozunk azzal, hogy hogy nézünk ki. Fontos persze, hogy adjunk magunkra, de az, hogy egy tizenéves kislány már csak sminkben képes kilépni az ajtón, abszurd.

A képein legtöbbször önmagát jeleníti meg. Földes Borbála elárulta, néha elég különös érzés, főleg a kiállításokon, hogy saját magát látja viszont hatalmas nagyításban. Ám ez a meztelenség nem jelent kitárulkozást. – Nagyon közel engedem magamhoz a nézőt, aki az óriásira nagyított lapockámat nézegeti, mégsem lát belőlem semmit.

Képszerkesztő: Velledits Éva