Azon szerencsések közé tartozom, akinek sok balatoni nyár jutott. Emlékszem, ahogy a Skodával „tépünk” a 7-esen egy hatalmas ággyal a csomagtartón, és aztán egyszer csak zutty, az ágy a 7-esre zuhant. Apám kis segítséggel visszatuszkolta, irány tovább a Balaton. Emlékszem, nagyszüleim sátortetős aligai házának tetőterére, ahol a bennrekedt melegben a szúnyogok véget nem érő zúgására nehéz volt elaludni. Emlékszem Alexre, a tejfehér bőrű szeplős NDK-s fiúra, akiért a barátnőm bolondult, és aki inkább énértem bolondult. Természetesen nem rajzoltam szerelmi háromszöget.
Emlékszem arra is, hogy apám itt engedte meg, hogy beleszívjak a cigijébe. Szörnyű volt.
Aztán lett saját telkünk, ahol először csak sátraztunk. Vadregényes volt az akarattyai löszfalban, a sátorból kilépve a Balaton millió árnyalatú kék színében elmerülni és a horizonton megpihenni.
Mire jórészt apám kétkezi munkájával felépült a kis faház, már nem jártam le, mert felnőttem, és másokkal, máshol nyaraltam.
Majd jöttek a fesztiválok. Emlékszem, Zamárdiban az EFOTT-ra, ahol Eszter pasi miatti bánatában először gyújtott rá egy Quimby-koncerten. Azóta is lelkifurdalásom van, ha arra gondolok, hogy én adtam neki az első szálat. Tökéletes volt, amikor Péterrel és Grétával a Soundra vonatoztunk, ahol „végigszeleteltük” az éjjelt, és utána hajnalban vissza Budapestre. Péterrel egy fülhallgató két végén osztozva hallgattunk Kid Rockot.
A magyar tenger elválaszthatatlan részem. Sokszor merültem el az aranyhíd apró, remegő hullámaiban. A cseles tó és környezete ügyes fortéllyal ejt rabul mindenkit, aki a közelébe kerül.
Alábbi válogatásunk hatvan év balatoni emlékeit idézi fel, különleges pillanatokat, ahol a tó állandósága generációkat szolgál alázattal.
