Naphimnusz fekete-fehérben

A világ egyik leghíresebb fotósa, Sebastiao Salgado képei a Műcsarnokban.

Viharmadarak, kormoránok, pingvinek, fókák és bálnák útját kísérhetjük végig a Természeti szentélyek kiállítási részig, ahol végre feltűnik – Salgado szavaival – a világ legveszélyesebb vadállata, az ember is.

E szentélyek – némi képzavarral élve – a Föld földöntúli szépségét mutatják meg, s olykor meséket idéznek, frissen megszilárdult lávafolyáson megtelepedő kaktusszal, vagy víz felett lebegni látszó gombaszigettel, amelyet teljesen belakott a majomkenyérfa. A tengeri leguánnak a Galápagos-szigeteken szinte akkora a mellső végtagja, mint egy megtermett férfié, talán, ha elvinnék Afrikába, előle is úgy menekülne az elefánt, mint az emberek elől, akiket orvvadásznak vél.

Igen, a kiállítás következő részében eljutunk Afrikába is, többek között a namíbiai himba pásztorokhoz, a szudáni dinkákhoz, a Kalahári sivatag busmanjaihoz, az etióp murszikhoz és szurmákhoz, akiknek asszonyai a világon utolsókként még viselnek ajaktányért. S aztán az Északi terekben bepillanthatunk Alaszka tájaiba, láthatjuk Észak-Szibériát és rozmárjait, vagy a Kamcsatka félsziget őslakosait. 

Végül Amazónia és Pantanal képei ígérik újra a földi paradicsomot.

Aki 2003−2004-ben látta Salgado képeit a Ludwig Múzeumban, most egy kicsit meglepődhet: annak idején az Exodus című kiállítás is megerősítette a művész „fotóantropológus” és „aktivista fotós” jelzőit. A brazil fotográfus menekülteket, kivándorlókat ábrázoló képeit látva senki sem sejthette, hogy egy nap majd tájképeket örökít meg, persze nem faliposzter-stílusban, hanem salgadósan.

Ismerve korábbi és későbbi munkáit, érthető és értékelhető ez a feloldás az életmű megkoronázásaként, amelyet a mostani fotográfiái adnak: Salgado korábban megjárta a poklot, és tapasztalatait meg is mutatta. A jelenleg Párizsban élő művész még egyetemistaként menekült el Brazíliából a katonai diktatúra elől az 1960-as években, miután politikai tiltakozó akciókban vett részt, s bár Európában kezdetben egy bank közgazdászként kereste a kenyerét, igazságérzete, szociális érzékenysége sosem csillapodott, s Párizsban sem a divat szédítette el, amikor fényképezőgép került a kezébe.

Legtöbbször hosszú éveken keresztül járt körül egy-egy témát: a nyolcvanas–kilencvenes években Munkások című projektje a kétkezi munkások eltűnőben lévő életmódját, sokszor kegyetlen világát dokumentálta világszerte, 1993-tól 1999-ig pedig Vándorlás címmel a háború, az éhség, a járványok, a természeti katasztrófák, a környezetkárosodás és a demográfiai nyomás elől menekülő tömegeket örökítette meg Koszovótól kezdve Vietnamon és Afrikán át Brazíliáig, több mint negyven országban. Utóbbi sorozat képei jártak Budapesten is.

Aki látta őket, bizonyára szíven ütötték a zairei menekülttáborban, a ruandai tömegmészárlás idején készült képek. Salgadót olyannyira megviselték a látott és megörökített szenvedések, hogy súlyosan belebetegedett, s talán fel sem épül, ha nem talál vissza a természethez: brazíliai családi birtokán belekezdett a kipusztított őserdő visszatelepítésébe, s Földintézet néven természetvédelmi parkot létesített.

A Genezis című kiállításnak ez az előtörténete: Salgado rendkívüli örömmel látta, hogy a Föld 46 százaléka valójában épp olyan érintetlen, mint amilyen a Teremtés pillanatában lehetett. A rácsodálkozásnak ez az öröme árad a képeiből, mintegy azt üzenve, talán mégiscsak megmenthetők vagyunk. Kicsit olyan, mint Assisi Szent Ferenc Naphimnusza fekete-fehérben, ahol bátyánk, a Szél, kedves húgunk, a Víz, a felhő, a derűs ég s a vihar is Isten áldásait dicséri.

A kiállítással egy időben további két tárlat is nyílt a Műcsarnokban: a szlovák Jozef Suchoza installációja, a Határvidék a jelen szellemi kiüresedésére reflektál, az orosz Olga Tobreluc Új mitológia című tárlata pedig mitológiai és bibliai témákat fogalmaz újra. E három kiállítás együtt a Metamorphosis (Átváltozás) című közös címet kapta, ami többes számot érdemelne, ha (utóbbi tárlat okán) Ovidius fő művére akar utalni. Mert így kafkai.