Franciska és Sándor 78 ezer forintból él havonta. Kaposváron, a hídon túl – ahova nemigen ér el a városfejlesztési program. Az ő utcájukban még járda sincs. Ők maguk is a hídon túlra kerültek: az egészségük megroppanása és a munkájuk elvesztése volt számukra a vízválasztó. A vizet egyébként a saját kútjukból nyerik, áramuk pedig csak addig van, amíg a pénzből futja a feltöltős villanyórára. A rezsi kifizetése után 30 ezer forintjuk marad élelmiszerre és gyógyszerekre. Ennyiből két embernek minden egyes nap a túlélésről szól.
Sándor, úgymond, a régi életében taxisofőr volt, aztán amikor súlyosbodott a cukorbetegsége, egyik szemére elvesztette a látását, ezzel együtt pedig a munkáját is. Ráadásul két éve agyinfarktust is kapott. Franciska a közeli iskolában takarított. Amikor egy külső cég vette át a takarítónőket, elküldték, mondván, kevesebben is el tudják látni a feladatot. Ennek már hét éve. Azóta csak néha akad idénymunka, feketén gyümölcsszedés vagy egyéb napszám. Egyébként Sándort kell ápolnia, mert a férfi már önmagát sem képes ellátni.
A pár fogyatékossági és foglalkoztatáshelyettesítő támogatásból, illetve rehabilitációs járadékból él. Ez összesen havi 78 ezer forint. 12 ezer forintot fizetnek az eszközkezelőnek, majd erre jön a villany, a televízió és a szemétszállítás díja. A rendszeres kiadások és a gyógyszerek már a hónap első hetében kiürítik a pénztárcájukat. Sándor előző házasságából származó egyik gyereke időnként küld nekik élelmiszercsomagot, olyat, ami nem romlandó. Ezenkívül marad a népkonyha ebédre. Korábban reggelit is kaptak egy kaposvári hölgytől sok hozzájuk hasonló helyzetben lévő emberrel együtt, de annak mára vége.
Franciska és Sándor nikotinisták. Számukra ez a függőség mindennél előrébb való. Olykor még a kenyérnél is. Nincsen pénzük dohányra, ezért Franciska minden reggel és minden este elindul, hogy bejárja a várost. Csikkezni megy. Szégyen ide, megaláztatás oda, kell a dohány. Azt mondja, a legjobb hely a kórház utcája, ott akadnak nagyobb darabok is. Illedelmesen megvárja, amíg szabad lesz a hely, és takarításba kezd. Amíg ki tudott mozdulni, Sándor is el-eljárt gyűjteni. Amikor valamelyik volt kollégája észrevette, majdnem elsüllyedt szégyenében. Otthon a filtert széttépik, és előkerülnek a kondenzvíztől átázott dohánydarabok. Tíz-tizenkét csikk kell egy szál cigihez. Pénzük nincs cigarettapapírra, így marad a csomagolópapír.
Amíg mindketten dolgoztak, voltak terveik. Mostanra ez egy használt hűtőre korlátozódott: találni valakit, aki elfuvarozza hozzájuk. Melegebb időkben jól jönne. Már ha jut majd pénz áramra. Ennyi maradt, a mindennapok küzdelme: étel az asztalra, cigaretta a szájba. Ez lett az életük értelme. Amikor beleszívnak a cigibe, megnyernek egy csatát, és egy pillanatra minden a helyére kerül.
Sándor azt mondja, most, hogy már nem alkalmas a munkára, nem találja a helyét a világban. Szerinte már nincs is helye.
Röhrig Dániel fotóriporter hat hónapon keresztül, 2017 karácsonyáig követte a házaspár mindennapjait.
