Tudtam, hogy most már futballista vagyok – amikor visszavonultam! A Leedsben ifiként azt mondta az edzőm: „Addig nem vagy kész játékos, amíg 35 évesen vissza nem tekintesz a karrieredre.” Ez megragadt bennem, akkor is ez lebegett a szemem előtt, amikor az Elland Roadon bekerültem a kezdőcsapatba. A húszas éveim közepén felismertem, hogy még keményebben kell dolgoznom, hogy a csúcson maradjak. Veszélyes lett volna azt gondolnom, hogy most már befutottam: akkor hátradőltem volna és annak a teljesítményem látta volna kárát. Mindig feljődni kell, nem ácsoroghatsz egy helyben.
A pillanat, amire a legbüszkébb vagyok – kapitányként vezetni a walesi csapatot. Mindig óriási büszkeség tölt el, ha erre gondolok.
Amikor a legboldogabb voltam – a Leeds 1992-es bajnoki címénél. Csak mentünk előre, a Manchester United meg elbukott a végén – a kiváló csapatszellemnek köszönhetjük a sikert. A legboldogabb Newcastle-ban voltam. Bobby Robson kezei alatt játszottam hét éven keresztül. A Bajnokok Ligájában szerepelhettem, a várost is nagyon szerettem és a St. James’ Park is csodálatos volt, remek szurkolókkal. Nem akartam elmenni onnan.
A teljes interjú ITT olvasható.
