Száz éve még volt türelem

Sir Alex Ferguson 25 éves jubileuma kapcsán az FFT összegyűjtötte a klubjaikat leghosszabb ideig szolgáló edzőket. Sorozatunk negyedik részében Olaszországba látogatunk.

Olaszország sohasem arról volt híres, hogy egy edző leül a kispadra, és onnan megy nyugdíjba harminc év múlva. A mediterrán népekre jellemző heves vérmérséklet, a színvonalas bajnokság megfelelési kényszere és az öntörvényű klubtulajdonosok együttesen azt eredményezték, hogy a Serie A-ban hamar elfogy a türelem a trénerekkel szemben. Noha előfordulnak hosszan tartó munkakapcsolatok edző és futballklub között, alább láthatjuk, hogy ez inkább a calcio hőskorában volt jellemző. Az, hogy a 21. században Carlo Ancelotti nyolc, Fabio Capello pedig öt évig ülhetett a Milan, illetve a Roma kispadján, meglehetősen kirívó eset.

A valószínűleg soha meg nem dönthető rekord Guido Baccanié, aki egyhuzamban 18 évet töltött el a Lazio kispadján. Persze nem ma volt: 1906 és 1924 között. Ő volt a római „Sasok” történetének második trénere, és hosszan tartó regnálása már csak azért is meglepő, mert a 18 év alatt lényegében semmit nem nyert a klubbal. De vele kapcsolatban amúgy sem lehet semmin csodálkozni, mert a Lazio után öt évvel már a nagy római rivális, az AS Roma edzője volt…

Ha e tekintetben valamelyest el is marad Baccani mögött a Genoát 15 éven át, 1912 és 1927 között irányító angol mester, William Garbutt, egy nagyon fontos dologban ő volt a Numero Uno: ő volt az olasz futball történetében az első főállású edző, amikor 1912-ben magához láncolta a Genoa, amellyel három bajnoki címet is nyert (1915, 1923, 1924). A legutóbbi, az 1924-es a genovai csapat mindmáig utolsó, kilencedik bajnoki címe, azóta vár a klub a tizedikre, az első csillagra…

Képzeletbeli dobogónk harmadik helyén áll a Bolognát megszakítás nélkül 11 évig irányító Hermann Felsner. Persze az osztrák edző sem az utóbbi időben rendezkedett be a bolognai kispadra: 1920 és 1931 között edzette először a piros-kékeket. Nyert két bajnokságot (1925, 1929), aztán tett hosszabb-rövidebb kitérőt a Fiorentinához, a Sampierdareneséhez, a Genoához és a Milanhoz, majd 1938-ban négy évre újra elvállalta a Bologna vezetését. Második érájában újabb két scudettót gyűjtött, előbb 1939-ben, amikor a 6. forduló után a zsidótörvények miatt menekülni kénytelen Weisz Árpádtól vette át a stafétát, majd 1941-ben is.

Lemaradt a dobogóról Giovanni Trapattoni, de kárpótolta cserébe a sors: a Juventusnál töltött tíz éve (1976–1986) alatt hat scudettót, két Olasz Kupát, egy BEK-serleget, egy KEK-serleget, két UEFA-kupát, egy Európai Szuperkupát és egy Interkontinentális Kupát zsebelt be! 1976-ban hívta a Juve, mert tavasszal a Torino nyerte a bajnokságot, és ezt nem lehetett tovább tűrni. Trap már első évében visszaszerezte a Juvénak a bajnoki címet, miután alaposan átalakította a csapatot, kezdve azzal, hogy kitette a középpályáról a szerinte semmire sem jó Fabio Capellót…

Négy edző is van, aki nyolc évet húzott le egyfolytában ugyanannál a csapatnál. Ketten közülük a Milant szolgálták ennyi időn át: a klub első edzője, Herbert Kilpin (1900–1908) és Carlo Ancelotti (2001–2009). A csak „A Lord”-nak hívott angol Kilpin a nottinghami Garibaldi Reds játékosa volt (látens olasz kötődés!), foglalkozását tekintve cipőfűző-kereskedő, 20 évesen költözött Olaszországba, és egy személyben alapítója, játékosa, csapatkapitánya, edzője és ügyintézője is volt a Milannak, amelyet akkor még Mediolanumnak hívtak.

Kilpint valósággal imádták a milánói szurkolók, de nem kevésbé lelkesedtek Carlo Ancelottiért, aki már játékosként is nyert két scudettót, két BEK-et és két Világkupát a Milannal, és edzőként sem adta alább. Zűrzavaros időszak végére tett pontot 2001-ben a Milannál aláírásával, hamar ismét európai topcsapattá tette a vörös-feketéket, 2003-ban és 2007-ben is BL-győzelmet ünnepelhetett, 2004-ben pedig bajnoki elsőséget.

Nem kisebb hálával gondolnak vissza a Helenio Herrera-érára (1960–1968) a városi rivális Internél, aki szintén nyolc évig edzősködött a San Siróban. Az argentin tréner a futballtörténelem egyik leghíresebb (leghírhedtebb?) edzője, a catenaccio atyja. 1960-ban vette át a szakmai munkát az Internél, 1964-ben és 1965-ben BEK-et nyert, 1963-ban, 1965-ben és 1966-ban bajnokságot.

Rómától délre általában kevesebb türelemmel viseltetnek az edzők iránt, a csúcs a Cataniánál nyolc évet eltöltő Carmelo Di Bella, aki 1958 és 1966 között volt az „elefántok” edzője. Érdekesség, hogy ő egy másik déli csapatnál, ráadásul a Catania nagy riválisánál, a Palermónál is házi csúcstartó (!), igaz, hogy ott ehhez a titulushoz elég volt négy évet eltöltenie a kispadon (1967–71). Ebből a tanulság az, hogy Maurizio Zamparini előtt is voltak már „véreskezű” elnökök Palermóban.

Két edző van, aki a Serie A jelenlegi csapataiban hét évet eltöltött: Eraldo Monzeglio 1949 és 1956 között volt a Napoli mestere, de a Bologna és a Roma korábbi kétszeres világbajnok játékosának nagy sikerekre nem volt esélye Nápolyban, akkor még nem rohangált Diego Maradona kék mezben a Vezúv lábánál.

Egymást követő hét idényben volt a Parma edzője Nevio Scala, és micsoda évek voltak azok! Alighanem a klubtörténet legnagyobb alakjáról van szó. 1989-ben ült le az akkor még másodosztályú Parma kispadjára, amelyet első próbálkozásra feljuttatott a Serie A-ba, majd Olaszország élcsapatává tett. Az újonc csapattal sohasem végzett a hatodiknál rosszabb helyen, 1993-ban KEK-et és Európai Szuperkupát nyert az együttessel, 1995-ben UEFA-kupát, 1992-ben Olasz Kupát. 1997-ban átvette a friss BL-győztes Ottmar Hitzfeld helyét a Dortmundnál. Ez az, amit azóta a Dortmund-szurkolók, a Parma-szurkolók és ő maga is bán.

Hat évet töltött szünet nélkül a Fiorentinánál Giuseppe Galluzzi, és ezzel rekorder a toszkán városban. Lényegében oda menekült a második világháború elöl, hiszen 1939-től 1945-ig volt a Viola edzője. Egy Coppa Italiát nyert a csapattal 1940-ben, ám azt aligha feledik a szurkolók, az volt a klubtörténet első trófeája.

Három mai Serie A-s klubnál is öt év a rekord: a Románál Fabio Capello, a Cagliarinál Arturo Silvestri (balra), az Atalantánál pedig Nehadoma János (jobbra) tartja. A fővárosiakat harmadik scudettójukhoz segítő és elsőként BL-be juttató Don Fabiót aligha kell bemutatni bárkinek is (1999-től 2004-ig volt a Roma trénere), ám Nehadoma János megér egy pár szót, elvégre e lista egyetlen magyar tagja. 1901-ben született Budapesten (halálának helye és időpontja máig ismeretlen), a ’20-as években az amerikai labdarúgás egyik úttörőjeként a Brooklyn Wanderers, majd a Brooklyn Hakoah játékosa lett, később Olaszországban a Livornóban, a Fiorentinában és a Modenában futballozott. Edzőként összesen négy csapatnál vállalt munkát (Triestina, Atalanta, Bari, Mantova – a bergamóiakat 1941 és 1946 között irányította), majd 1948-ban nyomtalanul eltűnt a futballvilágból.

Említést még a négy évével a Leccénél csúcstartó Carlo Mazzone mester érdemel, aki 1986 és 1990 között Vincze István edzője is volt a déli klubnál.