Gujdár Sándor 1976 és 1979 között huszonöt alkalommal védte a magyar válogatott kapuját. A Budapesti Honvéd játékosaként bajnok és kupagyőztes volt, a nemzeti csapattal megjárta az 1978-as világbajnokságot. Védett és edzősködött Görögországban, visszavonulása után itthon kapusedzőként, pályaedzőként és vezetőedzőként egyaránt dolgozott az élvonalban. Néhány héttel 60. születésnapja után jelenlegi csapata, a BLASZ III-as Inter 04 edzése előtt ültünk le vele beszélgetni, és kértük meg, hogy elevenítse fel eddigi pályafutása legemlékezetesebb pillanatait.
„Mióta az eszemet tudom, a futball határozza meg az életemet. Kis koromban, a grundon eleinte jobb oldali középpályást játszottam, hozzáteszem, nem is rosszul, a kapuba csak tízévesen kerültem be. Felnőtt szinten tizenhét évesen, a Szentesi Kinizsiben kezdtem el védeni, onnan kerültem főiskolásként a SZEOL-ba, később a Honvédba, ahol közel kétszázötven bajnokin védtem. Büszkén mondhatom el, hogy ilyen edzői nem sokaknak voltak, mint nekem. Elsőként Szűcs György, világbajnoki ezüstérmes a harmincnyolcas vébéről. Ő fedezett fel Szegeden. Csak negyedik számú játékos voltam a posztomon, három neves kapus volt előttem, de mindannyiukat elzavarta, és engem rakott be a csapatba. Bundzsák Dezső lett a következő edzőm, vele bennmaradtunk a Szegeddel az élvonalban. A Honvédban két évig dr. Lakat Károly, aztán Tichy Lajos következett. Hetvennégyben, még az U23-as Eb-n a Szeged játékosaként nyertem Európa-bajnokságot, akkor Sárosi László volt a kapitány.”
Játékos-pályafutása befejezése egy súlyos sérülés miatt következett be: az Aris Saloniki edzőtáborában egy ütközésnél saját csapattársa rúgta fejbe. Életveszélyes állapotban szállították kórházba, ahol szerencséjére egy jól felszerelt specialista vette kezelésbe.
„A világbajnokságon történt kéztörést leszámítva a görögországi eset volt az egyetlen komolyabb sérülésem. Florinában, az albán határ mellett edzőtáboroztunk, ez volt az utolsó nap volt, alig éltek már a játékosok. Azt hozzá kell tenni, hogy sokkal keményebb edzések voltak, mint itthon, elképesztően embert próbáló volt az összetartás. Ólommellényben kellett felfelé futni az emelkedőn, a játékosok a teljes kimerültség határán voltak. Egymás elleni játék közben kivetődtem, a srác pedig már nem tudott felugrani, fejbe rúgott. Homlokcsonttörés, agyhártyaszakadás lett a vége. Az orromon folyt az agyvíz, azonnal kórházba vittek. Az engem operáló professzor éppen akkoriban jött haza Amerikából, és a legmodernebb technológiát is hazahozta magával, ez volt a nagy szerencsém...”
További érdekességeket az MLSZ oldalán olvashat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!