Amiről talán még sohasem beszélt: mit csinált 1954-es vb-döntő előtt és után?
A finálét vasárnap rendezték. Szombaton, megérkeztek a játékosok feleségei és az én nejem, Piroska is. Erre a három napra engedték ki őket. Szóval profán lesz az első válaszom: örültem, hogy láthattam Pirit, és a szombatot, valamint a mérkőzés délelőttjét vásárlással töltöttük. De vissza ahhoz a vasárnaphoz. Nagyon korán kimentem a Wankdorf-stadionba. Ott összefutottam egy osztrák kollégával, aki Lóránt Gyulától jött. Sohasem felejtem el, hogy a bécsi riporter annyit mondott: Lóránt ideges, azt üzeni, hogy nagy bajok lesznek.
Utána senki sem szólt hozzám egyetlen szót sem. Idehaza ugyanúgy meg volt döbbenve mindenki, mint ahogyan mi Svájcban.
Ha megnyerjük a berni döntőt, akkor is odajut a magyar labdarúgás, ahol ma tart?
Nem. Hiszen a vb-arany megszerzése után az a válogatott nem esett volna szét. Bernben nemcsak az 1954-es, hanem az 1958-as világbajnoki címet is elveszítettük… Nincs még egy nemzet ezen a világon, amelynek labdarúgó-válogatottja kétszer is vb-döntőt játszhatott, majd ennyire nagyot zuhant a mélybe, csak Magyarország.
1956-ban Melbourne-ben az olimpiai játékok befejeztével nem vetődött fel, hogy Ausztráliában marad? Hiszen a húga akkor már Sydneyben lakott.
Hazajöttem. Nem volt komoly dilemma. Illetve dehogynem, sokat gondolkoztam rajta. Csakhogy tudtam: az angol nyelv tökéletes ismerete nélkül nem rúghatok labdába a nagy messzeségben. Meg különben is, ott volt nekem a rádió, a futball, a magyar sportolók. Nem bántam meg, hogy nem maradtam kint, és ma sem tennék másként. Miként tudom azt is, hogy sokan abban reménykednek, hogy egyfajta politikai „coming out”-tal állok elő. Meg fogom írni annak az időszaknak a hiteles történetét – ezt eldöntöttem –, és amikor már nem leszek, ez el fog jutni azokhoz, akiknek szánom, és akik kíváncsiak arra, mi és hogyan történt velem azokban az években.
Az elveihez hűséges maradt. Hetvenkét évvel ezelőtt a szocdemeknél kezdte, bár a név sokszor változott, pártok egyesültek, szakadtak, elfajzottak, tulajdonképpen végig egy helyben maradt, ma MSZP-tag.
1940-ben a Szociáldemokrata Pártba léptem be, a mesterem, Mónus Illés útmutatása alapján. Ő mártírhalált halt, miként családom számos tagja. 1945. február 14-én a nácik megölték az apámat, akit nem tudtam megmenteni a buchenwaldi koncentrációs tábortól. Mindössze egy napot késtem, de ezt nem tudom megbocsátani magamnak. A fasiszták megölték öt férfi és négy női rokonomat – unokatestvéreimet, nagynénémet, nagybácsimat. A meggyilkoltak között volt egy hét- és egy ötéves gyermek. Anyám egy évtized múlva belehalt a fájdalomba. A húgom sohasem ment volna el Ausztráliába, ha nincsenek eme csapások. A holokauszt és a második magyar hadsereg pusztulása együtt járt. Mindkét szörnyűség – többek között – a korabeli magyar jobboldal tevékeny közreműködésének eredménye volt. Ezért léptem be 1940-ben a Szociáldemokrata Pártba, ezért maradtam és leszek halálomig elkötelezett baloldali.
Mindig is szívén viselte viszont a határon túli magyarok sorsát, ami nem igazán hagyomány a magyar baloldalon.
Nem veszíthetjük el azokat, akik magyarok, de a határainkon túl élnek. Egyre kevesebben vannak, sajnos. Ezért is örültem annak, hogy a határon túli testvéreink szavazhatnak, hogy megkaphatják az állampolgárságot. Annak idején, a nagy sportközvetítések alkalmával mindig a tudatában voltam annak, hogy a meccseket Erdélyben, a Felvidéken és mindenütt hallgatják, ahol fogható a Magyar Rádió adása.
A FourFourTwo legújabb számában található interjúból az is kiderül, miként segítette Puskás Ferenc hazatérését, hogyan lett Friedländer Györgyből Szepesi György, s elnöki pályafutása legnagyobb baklövésének tartja-e
Mezey György kapitányi kinevezését.
