Ugyan, kérem!
Elmondhatjuk magunkról például azt, amit csak nagyon kevesek: ha egyáltalán eljutottunk az Európa-bajnokságra, akkor bronzmeccs alatt soha sem adtuk!
1964-ben a kontinens harmadik, 1972-ben a negyedik legjobb válogatottja volt a miénk, ám mindezt a magyar nép úgy élte meg, hogy ha már akkoriban is divatban lettek volna az antidepresszánsok, akkor a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán nemcsak „Éjjel-nappali” közértet, hanem 24 órában üzemelő patikát is nyitni kellett volna.
1964-ben, ha úgy vesszük, hétpercnyire, 1972-ben egy tizenegyesnyire voltunk az Eb-döntőtől, hogy aztán a finálét helyettünk egyszer a spanyolok, egyszer pedig a szovjetek játsszák. Nekünk Spanyolországban maradt egy bronz, Belgiumban meg egy „alumínium”, kész szerencse, hogy az utóbbit nem kellett hazahozni, hiszen a valóságban nem létezett, a ’64-es bronzok meg úgyis mélyen a játékosok bőröndjének legaljára rejtve, mintegy titokban tették meg a Madrid és Budapest közötti utat.
Olyan futballvilágot éltünk akkoriban, hogy 1964-ben egy ország szidta a „falábúakat”, mert a hazai pályán játszó spanyolok ellen a hosszabbításban (annak is a vége felé) nem Bene Ferenc talált három abszolút zicceréből Iribar kapujába, hanem a 112. percben Amancio lőtt Szentmihályi hálójába.
2:1 helyett 1:2 – oda…
Azt, hogy a bronzmeccsen (megjegyzem, szintén 120 perc kellett hozzá…) 3:1-re vertük meg a dánokat, a honi szaksajtó úgy értékelte, szinte megváltás, hogy van egy Novák nevű hátvédünk, aki két szép góljával megmutatta Albertéknak, hogyan kell(ene) csatárt játszani.
Nyolc évvel később minden létező bizodalmunk az Újpest amúgy zseniális balszélsőjében, Zámbó Sándorban volt, akinek ereiben mélyhűtött vér csordogált. Erre ki volt az, aki a szovjet kapusba, Rudakovba bombázott egy 11-est? Naná, hogy a „Tű”, aki amúgy mindig olyan pontosan szúrt, mint egy lódarázs.
1964-nek Tichy Lajos, 1972-nek Albert Flórián, azaz két abszolút világsztár volt a két nagy vesztese.
A spanyolok ellen elbukott elődöntő lefújásának pillanatában Tichy Lajos még álmában sem gondolta volna, hogy ezután már csak egyszer, hét évvel később lesz válogatott (akkor is csak azért, hogy elbúcsúztassák...), 1972-ben a Császárt amolyan hattyúdal gyanánt vitték csak ki az Eb-re. Az első meccsen csereként (…) az utolsó fél órára szállhatott be, a belgák elleni bronzcsatán játszott ugyan, ám ez inkább csak szenvedés volt számára ugyanúgy, mint 11 társának, akik közelről nézték, amit Van Himsték átgyalogolnak rajtunk.
